Interjú Jelenits Istvánnal
Fennállása harmincadik évfordulóját ünnepelte 2021-ben a gödi Piarista Szakképző Iskola és Kollégium – többek között ennek apropóján jelent meg a Credo evangélikus folyóirat idei első számának hasábjain Jelenits István piarista szerzetessel, irodalomtörténésszel beszélgetés az egyház és a nevelés kapcsolatáról, múltjáról, jelenéről és távlatairól.
Bojtos Anita: Hogyan jellemezné szerzetes tanárként a piarista tanári hivatást, a rend oktatási eszményét?
Jelenits István: Mi, piaristák kimondottan a szegény gyerekek tanítására váltunk közösséggé, tulajdonképp ezért létesültünk – egy olyan időszakban, amikor még nem volt kötelező oktatás, sőt az iskola a jómódúak kiváltsága volt. Ez utóbbi részben ma is igaz, de a 17. században különösen is így volt. Az űrt előbb a jezsuiták töltötték be, ők azonban elsősorban az elittel foglalkoztak. A piarista rend alapítója, Kalazanci Szent József ismerte föl, hogy a szegény emberek is hasznát vennék, ha a gyerekeiket iskolába járathatnák. Az oktatást a piaristák ezért mindig a helyi társadalom igényeihez igazították.
B. A.: Mit jelentett ez a gyakorlatban?
J. I.: Minthogy nem voltak még tankönyvek és állami törvények, előfordulhatott, hogy Szegeden a tanárok másképp és mást tanítottak, mint mondjuk Észak-Magyarországon. Logikus, hiszen másra volt szükség az Alföldön, mint a bányavidéken. Szegedhez egy érdekes kitekintés: a török utáni visszafoglaláskor, de főként a folyószabályozások idején rengeteg mérnöki munka zajlott itt. Mérnökből nem kellett ugyan több tucat, de őket segítő, írástudó és rajzolni, másolni képes helyiekből annál inkább, szép számmal foglalkoztattak ilyen munkaerőt. A szükséges szaktudást pedig képes volt biztosítani egy piarista iskola, így tehát akik a piaristáktól kikerültek, azoknak óriási szerep jutott Magyarország újra- és átrendeződésében ekkor. Szeged ráadásul még egy okból jó példa. A török idők alatt alig voltak papok a városban, és a piarista rend számos lelkipásztori feladatot átvállalt az egyházmegyéktől, különösen az átutazó fuvarozók, kereskedők között, akik útjukat itt megszakítva lelki feltöltődésre is vágytak, gyakran meggyóntak. A piaristák lényegében plébánosi és missziós feladatokat vettek át a tanítás mellett, és a helyi társadalom bizalmát is élvezték. Egyébként a jezsuiták is megkíséreltek Szegeden iskolát nyitni, ám nem látták biztosítottnak az anyagi körülményeket az intézményeikre jellemző színvonalhoz, és visszaléptek. Erre jöttek a piaristák, akik sokkal szerényebb körülmények között, de vállalták az oktatást.
B. A.: Mennyire van még jelen ez az alkalmazkodás a piarista oktatáskultúrában?
J. I.: Érdekes fordulat, hogy a szegény gyerekek tanítása jelentette a piarista oktatás kezdeteit, és csak ezután alakult ki az, hogy rendünk neveli a tulajdonképpeni értelmiségi elitet. Ez valójában elszakított már bennünket a hagyományainktól.
B. A.: Így jutunk el a közelmúltban harmincadik születésnapját ünneplő gödi szakiskola kezdeteihez is?
J. I.: Ami a gödi iskola előzményeit illeti… az már egy nagyon más korszak. Az intézmény 1991-ben nyílt meg, negyven év kommunizmus után. Ismert, hogy a csonka Magyarországon tíz iskolája volt a rendünknek, ezeket először mind bezáratták, majd kettőt mégis visszaadtak. Mire azonban visszaadták, már végbement egy oktatási reform, és az egykor nyolcosztályos gimnáziumokból négy évfolyamos iskolák lettek, ehhez alkalmazkodnunk kellett. A kommunisták pedig mindössze négy szerzetesrend csonkját hagyták meg, ez többek között azt jelentette, hogy a piaristáknak például egyidejűleg csak tizennégy novíciusa lehetett. Magam sem tudtam érettségi után azonnal belépni a rendbe. A diktatúrában elvett iskolákat 1990 után részben visszakaptuk. Tartományfőnök voltam épp ekkor, az átmenet idején, és új lehetőségek előtt álltunk, kerestük, hogy mit kell csinálnunk.
B. A.: Ez miben állt?
J. I.: Részben törekedtünk arra, hogy ha valahol nagyon szorgalmazzák, hogy újra nyissuk meg az iskolánkat, akkor ennek eleget tudjunk tenni. Ugyanakkor nem törekedtünk arra, hogy az összes iskolánkat visszaszerezzük.
B. A.: Miért?
J. I.: Kevesen voltunk hozzá, nem volt már annyi rendtag, mint negyven évvel korábban. Ha minden intézményt visszakaptunk volna, az az 1990-es létszámunkhoz képest aránytalan mértékű szétszóródással járt volna. Ezt nem akartuk. Végül részben mégis bekövetkezett, mert szinte nyomás alá helyezett bennünket a társadalmi igény. Számomra személyesen is óriási lelki krízis és felelősség volt, el kellett dönteni, hogy törekedjünk-e minél több iskola visszaszerzésére. Nem lehetett figyelmen kívül hagynunk azt, ha egy település közössége boldog volt, mert reménykedhetett, hogy visszatérünk. Nehéz lett volna a nagyszülőknek azt mondani, hogy az iskola, ahová jártak, és ahová a gyereküket a kommunizmus alatt már nem járathatták, mégsem nyit meg akkor, amikor az unokájuk tanulhatna itt, pusztán azért, mert a rend nem kéri vissza.
B. A.: Világos, hogy valahol meg kellett húzni a határt.
J. I.: Igen. Én úgy képzeltem el, hogy ha lassanként ismét gyarapodni kezd a rend, akkor majd egy-egy iskoláját fokozatosan újra magához veszi. Ehhez mindenekelőtt az kellett, hogy a rend részéről valaki tárgyaljon az adott iskola tantestületével, ahol – mert erre a kommunisták ügyeltek – természetesen ateista túlsúly volt. Eleve nehézséget jelentett a világnézeti különbség, legjobb esetben is mondjuk megmondták, hogy nem voltak meggyőződéses kommunisták, de azért általában nem voltak meggyőződéses vallásosak sem. Lentebbi lépcsőfokról kellett mindent kezdeni, ez óriási veszteséget jelentett a rendnek, csekély létszámú közösségünk további részekre esett szét. Annak idején úgy gondoltam, hogy ha belepusztulunk, akkor sem mondhatjuk azt, hogy nem vállaljuk föl, amikor egy intézményt vissza akarnak adni. Mert azok a mostani nagyapák, nagyanyák boldogok, hogy az unokájuk ilyen helyre kerülhet, és talán a jövő záloga is ebben áll.
B. A.: Utólag hogy látja, jó döntés volt?
J. I.: Nem tudom. Kényszer volt, hogy elvették, és kényszer volt az is, hogy visszavegyük, akkor is, ha nem tudtuk megteremteni a személyi feltételeit. Sokat áldoztunk azért, hogy az iskoláink működjenek, egy gimnáziumból – ellentétben mondjuk az egyetemi oktatással – nem hiányozhat a tanár személyes jelenléte.
B. A.: Ha belegondolok, ugyanebben a helyzetben én is a visszavétel mellett döntöttem volna.
J. I.: Igen, de annyi minden megváltozott menet közben, hogy a kimenetel kiszámíthatatlanná vált. Tulajdonképpen lehet, hogy jobb lett volna megőrizni a kommunizmus alatt működő intézményeket, hogy majd kétszáz év múlva, amikor ismét megnő a létszámunk, terjeszkedhessünk… De az élet akkor is ellenünk dolgozott volna, ha nincs kommunista világ, mert úgy általában a papi hivatás is egyre kevesebb, és kisebb a kereszténység „nyomatéka” is, mint pár évtizeddel ezelőtt. Lehet, hogy ez a kommunisták bűne, de a kommunisták harminc éve nincsenek itt, a paphiány viszont itt van, sőt fokozódik, nem lehet egyszeriben eltüntetni. A rendet meg lehet változtatni, de az életet nem lehet átrendezni, azt onnan kell tovább építeni, ahol épp van.
B. A.: Mi következett ebből?
J. I.: Tartományfőnökként úgy éreztem, hogy nekünk nem feltétlenül az a dolgunk, hogy a kommunizmus előtt meglévő tíz iskolát úgy reparáljuk, mint ahogy volt, hanem az, hogy eleget tegyünk a kalazanciusi hivatásnak. Magyarán szólva: a szegény gyerekeket tanítsuk, lehetőleg olyan tudásra vagy műveltségre, amiből aztán majd meg tudnak élni, és nem kell szegénynek lenniük. Ezért jött kapóra az, hogy Gödön a Nobel-díjas zsidó fizikus, Wigner Jenő kastélya hirtelen rendelkezésünkre állt. Wigner nem akart hazatérni Amerikából, és az elvett villáját, amelyet a kommunizmus után nem tudtak hasznosítani, fölajánlották nekünk, hogy csináljunk belőle egyházi iskolát. Arra gondoltam, hogy – annak ellenére, hogy ilyenünk soha azelőtt nem volt – egy ipari iskola hiánypótló lehet, és hogy Kalazanci is biztos ezt tenné, ha most élne. Belevágtunk. Nagyon érdekes volt számomra is: hittant és magyart tanítottam. Utóbbit ráadásul elég szabadon, senki sem szólt bele a tananyagba, így azt a gyerekekhez, az ipari iskola mivolthoz és a cél eléréséhez igazíthattam.
B. A.: Ez mit jelent? Mit hagyott ki, vagy mit emelt be a tananyagba?
J. I.: Azt próbáltam elérni, hogy egyáltalán az olvasás örömét megismerjék. Olyan dolgokat olvastam nekik – verseket, novellákat, regényeket –, amiket megértenek és szépnek, érdekesnek találnak.
B. A.: Az ipari iskolához szükséges szakemberek honnan kerültek oda?
J. I.: Hívtuk őket, zömmel idősebb, a szakmában már tapasztalt embereket szerződtettünk, akik a mesterséget már nem gyakorolták, de nagyon értettek hozzá, és örültek, hogy át tudják adni a tudásukat a fiataloknak.
B. A.: Voltak köztük egykori piarista diákok?
J. I.: Nem nagyon. A környékbeliek közül jöttek inkább, volt például olyan is, aki mérnök létére ácsolt, ácsmesterként dolgozott. Az illetőnek egy kápolna tetejét kellett fölépítenie, de nem volt hozzá elég nagy műhelye, így például azt nálunk készítette el. Később a katonaságtól kaptunk egy kis helikoptert, azzal emelték rá az elkészült tetőt a templomra. Ez akkor az egész iskola számára örömöt jelentett.
B. A.: Nagyszerű lehetett. Eszembe juttatja, hogy a pesti piarista gimnáziumban pedig a tanév során vitorlások készültek, amiket szintén különlegesen kellett kiemelni az ablakon, vagy talán ki is kellett bontani hozzá a falat egy kicsit. A diákok számára biztosan felejthetetlen volt, hogy amin egy éven keresztül dolgoztak, annak kézzelfogható eredménye lett.
J. I.: Igen, a cserkészet tulajdonképpen kézimunkához edzette a diákokat, ilyen értelemben azért volt előzménye a gödi iskolának. Sőt a piarista tanárok között is voltak olyanok, akik hazulról hoztak szakmai ismereteket, mert például az apjuk asztalos volt, vagy ilyen-olyan mesterember. A gyereke ugyan már fizikatanár, de még ért a mesterséghez.
B. A.: Volt lehetőség karriert kínálni a diákoknak?
J. I.: Egyszer például a minisztériumból kiküldtek egy olasz szakembert hozzánk, aki az észak-olasz márványbányákból jött. Kevéssé ismert, de ezekből a márványbányákból építették föl fél Budapestet, amikor az 1800-as évek végén a nagy városrendezés volt: innen hozták a márványt egy sor belvárosi palotához. A bányából érkező férfi pedig pontosan tudta, hogy mondjuk az Andrássy út 47. szám alatti épületben milyen márvány van – a második világháború után ugyanis ugyanonnan pótolták, ráadásul aránylag olcsón. Tehát eljött hozzánk ez a férfi, és közölte, hogy ha tudunk olyan inast adni, aki egy kicsit tud olaszul, és hajlandó volna megtanulni ezt a mesterséget, akkor remek összekötő lehetne, és évszázadokon át tarthatna a kapcsolat a bánya, az iskola és a budapesti építkezések között. Ennek záloga volt egy olaszul tudó kőfaragó vagy kőműves. Ha erre kaptunk volna egy diákot, akkor az ma többet keresne, mint egy sebész.
B. A.: Épp ez jutott eszembe, hogy felsővezető lehetne egy ilyen területen.
J. I.: Igen. Szóval a gödi iskolában ilyen lehetőségek is megnyíltak.
B. A.: És lett ilyen diák?
J. I.: Nem, sajnos nem sikerült. De voltak nagyszerű diákjaink, akik aztán például a váci rendház kapuján, egy megrongált barokk kapu helyreállításán dolgoztak. Jól működött az iskolára vonatkozó elképzelésünk egészen addig, amíg nem szabályozták az ipari iskolákat is, mert akkor be kellett állnunk a sorba. Onnantól fogva – ma is! –, aki magyart tanít, az nem azt taníthatja, amit jónak lát az adott csoportban, hanem azt, ami elő van írva.
B. A.: Ha jól sejtem, ez a kétezres években volt, a Nemzeti Alaptanterv kialakításával.
J. I.: Igen. Egy kicsit szomorúan be kellett tagozódnunk abba a rendszerbe, amit az állam fölépített, és nem tudtuk azt a játékosabb szabadságot megőrizni, amivel elindult az intézmény. Ha ezt tudtuk volna előre, talán bele sem vágunk, a Nemzeti Alaptanterv még a kommunizmusnál is szigorúbb. Volt még egy reményünk, az, hogy kiküldünk külföldre diákokat a legjobbakból, de alig volt, aki idegen nyelv tanulására vállalkozott, holott Németországban direkt kerestem azokat a helyeket, ahol a diákjainkat szívesen fogadják majd szakmai gyakorlatra. A diákjaink közül mindazonáltal többen is kivirágoztatták tehetségüket. Amikor a négyes metró elkészült, a pázmányos esztétika szakos hallgatóimmal elmentünk fölkeresni egy – akkor még épülő, készülő – állomást, az Újbuda-központ megállót. Az ötlet szándékos volt, szerettem volna, ha a tanítványaim nem csak a múzeumban találkoznak a művészettel, hanem az alkalmazott világban, technikai környezetben is. Az építők körbevezettek bennünket, elmondták, hogy mit csinálnak. És kiderült, hogy az egyik fő szervezőjük egy korábbi gödi diákunk. Ilyenkor megint arra gondolok, hogy Kalazanciusnak szerencséje volt, hogy olyankor csinált iskolát, amikor olyan iskolát csinálhatott, amilyet kitalált, elgondolt. Nehezebb mozogni, ha van egy központi szabályozás, ami beszűkíti a játékos és távlatokat nyitó légkört. Ez Gödön vagy nem született meg, vagy megszületett, de aztán az említett körülmények miatt elsorvadt. Lassan nem lesz már kézműves iparos sem, csak olyan, aki gépeket mozgat…
B. A.: Azt könnyebb megtanulni.
J. I.: Igen. Manapság Európában már az iparosok tudtommal egy „általános iskolát” végeznek tizenhat éves korukig, majd egy féléves tanfolyamon kiképzik magukat. A szakiskolát én nem így képzeltem el, hanem úgy, mint egy iskolát, amiben majdnem művészi szintű kézügyességet tanulhat majd a gyerek. És ha nem megy neki a számtan, de jó kezű, akkor ugyanúgy el tudja majd végezni, és ragyogóan boldogulhat az életben.
B. A.: Erre most már nincs lehetőség?
J. I.: Nincs.
B. A.: Nem nagyobb az egyházi iskolákban a mozgástér?
J. I.: Ahogy látom, nem. Kihalóban van az a műfaj, amit mi megálmodtunk.
B. A.: Ez a létszámokon is látszik?
J. I.: Látszik. Ráadásul lassanként azok a nagy öregek is meghalnak, akiket a szakma legjavából még meghívhattunk oda tanítani. Most inkább a fiatalokra van szükség, igaz, köztük is van ígéretes, aki például korábban nálunk tanult.
B. A.: A kollégium csak később épült a gödi iskola mellé. Jól tudom?
J. I.: Igen, az épület igen, de kezdettől fogva voltak bentlakók, csak eleinte a régi villát használtuk kollégiumnak. A kollégium egyébként ugyanúgy a nevelés közege, mint az iskola. Az egész úgy kezdődött, hogy az 1991-es Veni Sanctéra [tanévnyitó szentmise – a szerk.] eljött tizenvalahány diák – ez volt az első évfolyam. A szentmise szombaton volt, hétfőn pedig kezdődött a tanítás. Hamar kiderült, hogy vasárnap senki sem lesz velük, úgyhogy akkor én kimentem Gödre, bevásároltam a piacon, és főztem nekik ebédet. Ez volt a kollégium kezdete.
B. A.: Családias, meghitt lehetett.
J. I.: Igen, és későbbről is vannak hasonló emlékeim, pedig soha ilyen kölykökkel nem találkoztam azelőtt, mint ott. Az első karácsonykor elmentem szentestét tartani nekik: olvasgattunk, játszottunk, aztán a befagyott Dunán korcsolyáztunk. Az egyik fiú elhozta a korcsolyáját, amit éppen akkor kapott karácsonyra – és kézről kézre járt a gyerekek között, míg egyszer csak ellopták tőle. Segítettem neki keresni, megnéztünk minden lehetséges korcsolyázóhelyet, sok időt rászántunk, bejártuk az eget és a földet, de nem lett meg. Aztán éjszaka lett, és mondtam neki, hogy hiába keressük, majd veszünk neki egy másikat. Azt válaszolta: „Tanár úr, olyan jó volt, hogy maga is jött keresni, ez nekem többet ért, mint hogyha nem lopták volna el.”
B. A.: Micsoda közegből jöhettek, akiknek ennyi figyelem is ilyen sokat jelentett…!
J. I.: Igen. Szóval ezek az élmények nehezen intézményesíthetők. És persze van olyan is a harminc év alatt, aki nem iparos lett, hanem magasabbra vitte az ott szerzett tudásból, a saját szorgalmából és ügyességéből. Az oktatási rendszer ma kategóriákban gondolkodik, pedig mindenhol nagy az átjárás. Vegyük csak a sírfaragókat példának: abból is elég sokféle színvonal van. Ha az ember megengedheti magának, hogy szépet csináltasson, akkor megfizeti a kőfaragót, de ehhez tudni kell szépen dolgozni. A kategorizálás miatt ma egy szakiskola könnyedén válik a „semmire sem jó gyerekek” gyűjtőhelyévé, akik nem tudják, mihez kezdjenek, és igazán szakmát tanulni sem akarnak. De még ha álmodozó, éretlen vagy kedvetlen gyerekekről van szó, akkor is örülünk nekik, és biztos, hogy több jó van bennük, amint amennyit az ember messziről láthat. A képesítésre pedig szükségük van.
B. A.: A gödi iskola mellett még egy „intézmény” kötődik az ön nevéhez, de ennek most szomorú vége lett: 1995-ben alapította meg az esztétika tanszéket a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen. Milyen körülmények között került sor erre? Miért tartotta fontosnak, hogy legyen egy esztétika tanszék?
J. I.: Tulajdonképpen ez egy nagy álom volt, amit Istennel „közösen” álmodtunk meg. 1993-ban települtünk ki Piliscsabára, én azért mentem oda, mert kevés volt az elkötelezett, doktori fokozattal rendelkező és ezért professzorrá tehető oktató. A teológiai doktorátusomat elfogadták filozófiaiként, és így lehettem tanszékvezető. Csak hogy visszautaljak a gödi iskolára: az esztétikához is körülbelül annyit értettem, mint a kőfaragáshoz, de volt ötletem. Sík Sándor miatt jutott eszembe, hogy esztétikát érdemes lenne minden bölcsésznek tanulnia, kiváltképp akkor, ha tanár lesz – és jó kiindulás, ha Sík Sándor esztétikáját olvassuk, megbeszéljük. Az esztétika képes szempontokat adni a tanításhoz, pontosabban ahhoz, hogy hogyan érdemes tanítani. A többi ötletem menet közben jött.
B. A.: Mi az esztétika és a tanítás kapcsolata?
J. I.: Arra gondoltam, hogy ha egy egyetem tanárokat nevel, akkor magától értetődő, hogy a leendő tanároknak a szép iránt elkötelezettnek kell lenniük, mindegy, hogy milyen szakosok, mert a nyelvtanárok sem csak nyelvet, hanem kultúrát is tanítanak… A Pázmányon sok vidéki hallgató volt, aki még Budapestet sem ismerte, ezért elvittem őket részben múzeumokba, részben pedig a városképet frissen alakító építkezésekre, így a már említett négyes metró újbuda-központi megállójába is. Az volt a cél, hogy megnézzük, miként van jelen az esztétika a való életben. Ha valaki ezt fölismeri, akkor lesz az esztétikai látásmódban valamifajta jártassága, fogékonysága. Az esztétikaóra célja az volt, hogy érzékenységet ébresszen, fejlessze a hallgatók – leendő tanárok! – szépérzékét, és úgy összességében hozzájáruljon ahhoz, hogy az életet élhetőbbé, szebbé tegye. Persze vittem őket múzeumba is. A Szépművészeti Múzeumban volt két fiatalember, akik Franciaországban azt tanították, hogy hogyan lehet kisgyermekek számára művészetet magyarázni. Meghallgattam őket, tetszett a módszertanuk, és elvittem a szemináriumomról is a hallgatókat egy ilyen órára. Eleinte az esztétika oktatása nagyon jól ment. Aztán elkezdtek gyanúsan hasonlítani egymásra a dolgozatok, és rájöttem, hogy a hallgatók egy része megúszni akarja az órát, és nem érdekli igazán. A Pázmányon egyébként átmenetinek éreztem a saját helyzetemet, épp a kezdeti időszak jellege miatt. De mégis úgy éreztem, hogy hozzá tudok tenni valamit az induló egyetemhez, hogy tudok segíteni, és ha ez a néhány nehezebb esztendő elmúlik, akkor rendeződnek majd a dolgok.
B. A.: És rendeződtek?
J. I.: Nem. Éppen az esztétika tanszék közelmúltbeli megszüntetése mutatja, hogy nem. Ez megint ugyanaz a kategóriák szerinti szabályozás, amit a gödi iskola kapcsán említettem: nyilván nem túl kifizetődő egy esztétika szakos tanárt kinevelni öt egyetemi év alatt. Őszintén szólva ezt én is fényűzésnek érzem, hiszen senki sem fog gimnáziumban esztétikát tanítani. Annak viszont szerintem volt értelme, hogy az esztétikaórák adjanak új látásmódot, nyitottságot a szépre. Lehetne persze az egyetemen még kutatókat is nevelni, de lássuk be: a katolikus egyetem túlságosan kicsi ehhez.
B. A.: Mi volt az esztétika szak fénykora?
J. I.: Amikor elkezdtem, húsz hallgató volt évfolyamonként. Ez ideális létszám, és elhivatott csoporttal jól lehetett haladni. Aztán ez valahogy felhígult, jöttek hamar más szakosok is, akik szabad kreditből egy könnyen elvégezhető, tét nélküli tárgyat akartak abszolválni, nekik csak jó jegy kellett. Bevallom, nem szívesen küzdöttem annyi idősen a tanulni nem akaró hallgatókkal. Azért is hagytam ott, mert énfölöttem is eljárt az idő, az öregségemet nem akartam már ezzel tölteni…
B. A.: Ha egy kicsit elvonatkoztatunk a konkrét tapasztalataitól, akkor hogyan látja: mi az egyház és az oktatás ideális kapcsolata? Feladata-e az egyháznak oktatni?
J. I.: Ez az egyes esetektől függ. Egyébként persze, hogy feladata, ha komolyan vesszük magát az egyházat. Az oktatás és a nevelés összetartozik, az egyháznak valamilyen módon mindenképp az is a dolga, hogy oktasson, beleszóljon az oktatásba. Egy rendes társadalomban az egyháznak oktatási kérdésekben van helye. Vagy volt.
B. A.: Mi ez a hely?
J. I.: Ma…? Az Északisark… Az egyháztól elköszöntek, viszontlátásra. Kilúgozták a nevelést ezzel a kategorizálással… Egy jó államban szerintem nem kellene ennyire uniformizálni az oktatást. Lehetne helye különböző könyveknek, tanrendeknek, amiket az oktatási intézmények a saját meggyőződésük szerint, a piarista rend eredeti gyakorlata szerint a helyi igényekhez igazítva választhatnának meg, ehelyett majdhogynem újra államosították az oktatást. És nem az egyház érdekei mentén jártak el, hanem az egyházra hivatkozva. Csak most látszik előrelépés, hogy a katolikus tankönyvsorozat egy része már elkészült. Remélem, hogy ez jó lesz, és nem olyan áron lesz keresztény, hogy a tananyagot leöntik egy keresztény mázzal…
B. A.: Miben látja az okát annak, hogy az oktatási rendszer ilyenné vált?
J. I.: Soha nem egyszerű, a negyven év kommunizmus mindenképp meglátszik, nem könnyű negyven év után talpra állni.
B. A.: De a negyven óta eltelt már harminc… Van harmincévnyi eredmény?
J. I.: Nincs.
B. A.: Világi értelmiségiként nem tudom nem érezni a felelősségemet ebben a helyzetben. Az Eötvös Collegium diákja voltam, ahol mégiscsak Keresztury Dezső jelmondata alapján készültünk a hivatásra: „Szabadon szolgál a szellem.” Ez miben állhat ma? Mit gondol, mit kell tennünk azért, hogy előrelendüljön az oktatás helyzete?
J. I.: Ha már Keresztury szóba került, hadd meséljem el, hogy a piarista gimnáziumban szerzett érettségimmel nem lehettem azonnal kispap, ezért világiként végeztem el az egyetemet. Szabadon választott óraként Kereszturyt is hallgattam Kemény Zsigmondról. Ketten ültünk az óráján, egyik az unokaöccse volt, a másik én – azt hitte rólam, hogy én vagyok az állami beépített hallgató. Aztán hamar kiderült, hogy nem, onnantól fogva nagyon kedves volt velem, és jó viszonyban maradtunk élete végéig. Én temettem el. Hogy a kérdésre visszatérjek: szerintem vannak időszakok, amikor elsősorban türelemmel kell lenni. Ha türelemmel vagyunk, akkor a folyó megássa majd a medrét, és ebben a mederben már tehetjük a jót. Addig viszont nem szabad elveszíteni a reménységünket, hogy egyszer majd javulnak a feltételek, és intézményes keretet kap minden igyekezetünk.
B. A.: Elég várakoznunk? Vagy kell azért dolgoznunk, hogy ezt a bizonyos intézményes keretet megteremtsük?
J. I.: Kell. Azt hiszem, nagyon is kell.
A szerző történész, a Mika Sándor Egyesület alapító tagja. Kutatási területe a kora újkori magyar történelem és néprajz, egyház- és eszmetörténet, társadalom- és művelődéstörténet.
***
Az interjú eredetileg megjelent a Credo evangélikus folyóirat XXVIII. évf. 2022/1. számában a 87–94. oldalon. A folyóirat előfizethető nyomtatott és digitális formában, valamint korábbi lapszámai megrendelhetők a Luther Kiadó webáruházában.
