Mégiscsak a legnagyobb

Közösségi hogylétről, elhasznált szavakról, örök kérdésekről a Credo friss lapszámában

Isó M. Emese

A Credo meg­in­du­lá­sá­nak har­min­ca­dik év­for­du­ló­ja al­kal­má­ból kü­lö­nös fel­adat­tal bíz­tuk meg szer­ző­in­ket: arra kér­tük őket, hogy két-​két ka­pott ki­fe­je­zést hasz­nál­ja­nak fel szö­ve­ge­ik­ben. Az egyik a har­minc, a másik pedig egy két- vagy több­ér­tel­mű szó volt. Ezen túl pedig nyit­va hagy­tunk szá­mos kér­dést.

Ha az or­vo­si ren­de­lő­ben meg­lá­tunk egy pla­ká­ton egy almát, mind­annyi­unk­nak be­ug­rik a kí­sé­rő­szö­veg: „Min­den­nap egy alma az or­vost távol tart­ja!” Ha azon­ban egy mű­al­ko­tá­son lát­juk, akkor kon­tex­tus nél­kül is könnyen a bűn­be­esés szim­bó­lu­ma­ként azo­no­sít­juk. Ha vi­szont Krisz­tus ke­zé­ben je­le­nik meg egy fest­mé­nyen, akkor egé­szen új ér­tel­met nyer: Krisz­tus az új Ádám, aki el­ve­szi a világ bű­ne­it, az alma pedig az alap­je­len­té­sé­vel szö­ges el­len­tét­ben álló sze­rep­ben tűnik fel, a meg­vál­tás je­le­ként.

A példa talán jól jelzi: ugyan­az a dolog, attól füg­gő­en, hogy ki be­szél róla, és mi vele az il­le­tő célja, hom­lok­egye­nest el­len­té­tes üze­ne­te­ket is hor­doz­hat. Sőt hogy a je­lek­nek és szim­bó­lu­mok­nak, akár a sza­vak­nak, tör­té­ne­tük van, idő­be­li­sé­gük.

„Szó­val a kö­vet­ke­ző tör­tént (ezt per­sze be­csü­let­szó­ra kell el­fo­gad­ni­uk, így nincs bi­zo­nyí­tó ereje, de nem is bi­zo­nyí­ta­ni aka­rok, hanem mu­tat­ni): tehát írtam, hogy ra­kos­gat­juk a tég­lát, nő a fal, és akkor eszem­be ju­tott, hogy hány és hány­szor ki­de­rül, hogy amit föl­rak­tunk es­té­re, le­om­lott reg­gel­re, hogy az nem is fal volt, hanem leg­jobb eset­ben árok – gon­do­lat­jel: ha egy napot vé­gigírok, és más­nap sor­ról sorra ki­hú­zom, tehát nem marad semmi, az két nap jó munka, nulla linea, sine dies –, innen lo­gi­kus ugrás a Kő­mű­ves Ke­le­men­né, aki nem­de­bár nő. Az én kis link­sé­gem már nem em­lé­ke­zett, csak a nyelv, hogy a mon­dat ele­jén volt már egy nő, de nem asszony­ál­lat­ként, hanem ige­ként, cher­chez le verbe!” – mond­ja és írja Es­ter­há­zy Péter A sza­vak cso­dá­la­tos éle­té­ből című, a Min­den­tu­dás Egye­te­mén el­hang­zott elő­adá­sá­ban.

Az író több pél­dát is hoz arra, ho­gyan vál­to­zik egy-​egy szó je­len­té­se ko­ron­ként, ré­gi­ón­ként, kul­tú­rán­ként. Ahogy a foly­ta­tás­ban kitér rá: „A sza­vak múlt­já­nak is­me­re­te nem írói szak­föl­adat, hanem mond­hat­ni ha­za­fi­as kö­te­les­ség, min­den­eset­re szük­sé­ges (ha nem is elég­sé­ges) föl­té­te­le az eu­ró­pai tár­sal­gás­nak. Ha egy szót be­pisz­kol­tak, vagy­is pisz­kos frá­te­rek el­hasz­nál­tak, akkor ez a hasz­ná­lat is hoz­zá­tar­to­zik a szó­hoz. Ha akar­juk, ha nem. Ez nem dön­tés, nem el­ha­tá­ro­zás kér­dé­se.” Tehát – ál­lít­ja az író – ahhoz, hogy jól ért­sük egy­mást, ugyan­azt a nyel­vet kell be­szél­nünk, ér­te­nünk kell a sza­vak­ban rejlő asszo­ci­a­tív erőt, fel kell is­mer­nünk az uta­lá­so­kat. Ha nem tesszük, ne­he­zeb­ben fog­juk egy­mást pon­to­san ér­te­ni.

Ennek meg­fe­le­lő­en a Credo meg­in­du­lá­sá­nak har­min­ca­dik év­for­du­ló­ja al­kal­má­ból kü­lö­nös fel­adat­tal bíz­tuk meg szer­ző­in­ket: arra kér­tük őket, hogy két-​két ka­pott ki­fe­je­zést hasz­nál­ja­nak fel szö­ve­ge­ik­ben. Az egyik a har­minc, a másik pedig egy két- vagy több­ér­tel­mű szó volt. Ezen túl pedig nyit­va hagy­tunk szá­mos kér­dést. Így azt is, ho­gyan, mi­lyen ér­te­lem­ben és mi­lyen kon­tex­tus­ban hasz­nál­ják. Ezt mind a szer­zők­re bíz­tuk. Nem ad­tunk sem mű­fa­ji, sem ter­je­del­mi meg­kö­tést, és azt sem kö­töt­tük ki előre, hogy az adott szó­nak me­lyik je­len­té­sé­re is gon­do­lunk va­ló­já­ban.

Miért? Mert arra vol­tunk kí­ván­csi­ak, hogy min jár az eszük a szer­ző­ink­nek és tá­gab­ban véve a tár­sa­da­lom­nak. Hogy rá­mu­tas­sunk az írók tár­sa­dal­mi sze­re­pé­re és fe­le­lős­sé­gé­re, to­váb­bá arra, hogy gon­do­la­ta­ik egy­ben a kö­zös­ség hogy­lé­tét is tük­rö­zik. Így szü­let­tek a friss Credo-​számban köz­re­adott írá­sok, ame­lyek a mű­fa­ju­kat te­kint­ve is rend­kí­vül vál­to­za­to­sak.

A szer­zők közül ke­ve­sen ref­lek­tál­tak köz­éle­ti kér­dé­sek­re és az egy­ház iden­ti­tá­sá­ra, netán iden­ti­tás­vál­sá­gá­ra. Leg­fő­képp olyan örök em­be­ri kér­dé­sek­kel fog­lal­koz­nak, mint a sze­re­lem, a nél­kü­lö­zés, az éhség és a ke­re­sés – kü­lö­nö­sen is az is­ten­ke­re­sés. Van­nak sza­va­ink, ame­lyek bár rosszul öre­ged­nek, és egy nap le­for­gá­sa alatt új je­len­tést kap­nak, mégis úgy tűnik, szer­ző­in­ket az örök em­be­ri ér­dek­li a leg­in­kább – még­is­csak „a leg­na­gyobb a sze­re­tet” (1Kor 13,13).

Ol­va­só­ink a friss lap­szám­ban a már jól is­mert ne­vek­kel ta­lál­koz­hat­nak: Acsai Ro­land, And­rá­si Andor, Angyal-​Cseke Csaba, Bab­ar­czy Esz­ter, Bánki Éva, Fa­lu­si Már­ton, Far­kas Ar­nold Le­ven­te, Fe­rencz­fi János, Lakatos-​Fleisz Ka­ta­lin, Har­ma­ti Béla Lász­ló, Hor­váth Flo­ren­cia, Isó M. Emese, Jan­csó Ágnes, Ná­dasdy Ádám, Nagy Ger­gely, Orosz Ist­ván, Pet­rő­czi Éva, Róth György, Sze­me­thy Or­so­lya, Szik­ra Be­ne­dek, Vados Anna, Veres Emese-​Gyöngyvér.

A szer­ző mű­vé­szet­tör­té­nész, kö­zép­ko­rász, a Credo evan­gé­li­kus fo­lyó­irat fő­szer­kesz­tő­je.

* * *

A Credo evan­gé­li­kus fo­lyó­irat kap­ha­tó a Lu­ther Kiadó köny­ves­bolt­já­ban (Bu­da­pest VIII., Üllői út 24.), a Hu­szár Gál könyv­ke­res­ke­dés­ben (Bu­da­pest V., Deák tér 4.), meg­ren­del­he­tő a  kiado@lu­the­ran.hu e-​​mail-címen, elő­fi­zet­he­tő nyom­ta­tott vagy di­gi­tá­lis for­má­ban, va­la­mint a nyom­ta­tott lap­szá­mok külön is meg­vá­sá­rol­ha­tók  a kiadó web­áru­há­zá­ban.