Történelmi példák mai tanulsággal

Folyóiratunkkal szellemi közösségben – kézbe vehető a Credo friss lapszáma

• For­rás: Evan­gé­li­kus Élet
• Szer­ző: Isó M. Emese

Talán túl sok köny­vet vá­sá­ro­lunk, de túl ke­ve­set ol­va­sunk. Mégis úgy hi­szem, hogy a fo­lyó­ira­tok elő­fi­ze­té­se túl­mu­tat ön­ma­gán: ezzel szel­le­mi kö­zös­sé­get mű­köd­te­tünk. Azt se­gít­jük, hogy le­gye­nek olya­nok, aki­ket mint őr­ál­ló­kat azzal bíz­ha­tunk meg idő­ről időre, hogy ku­tas­sák és gyűjt­sék össze, majd ma­gya­ráz­zák el, ta­nít­sák meg ne­künk, amit tud­nunk lehet és ér­de­mes az egy­há­zunk múlt­já­ból, a vi­lá­gunk mű­kö­dé­sé­ből; hogy se­gít­se­nek ki­bon­ta­ni és mé­lyeb­ben meg­ér­te­ni a kü­lön­bö­ző je­le­ket, szimp­tó­má­kat.

Elő­szó he­lyett

Ahogy ülök az ez évi har­ma­dik lap­szám kéz­ira­tai fe­lett, s látom a szer­ző­ink név­so­rát, bol­dog va­gyok: régi és új szer­zők, ma­ga­biz­tos és még ke­res­gé­lő han­gok, jó kér­dé­sek, ta­nul­sá­gos vá­la­szok so­ra­koz­nak a la­po­kon. Min­den évben van egy hang­sú­lyo­sab­ban egy­ház­tör­té­ne­ti anyag. Idén az a meg­tisz­tel­te­tés érte a Cre­dót, hogy szin­te a tel­jes Luther-​konferencia anya­gát mi ad­hat­juk közre.

Ez évben a ta­nács­ko­zás fó­ku­szá­ban 1525 állt: négy szám, egyet­len esz­ten­dő, meg­annyi for­du­ló­pont­ként ér­tel­mez­he­tő ese­mény. Csak hogy né­há­nyat em­lít­sek: Lu­ther Már­ton es­kü­vő­je, Bölcs Fri­gyes ha­lá­la, a pa­raszt­há­bo­rú, Eras­mus és Lu­ther vi­tá­ja a sza­bad aka­rat­ról… Jól lát­ha­tó, so­ka­kat érin­tő és el­vont, a ke­ve­sek ki­vált­sá­gá­nak mond­ha­tó viták: mind-​mind ha­tás­sal bír­nak, és ró­lunk be­szél­nek.

Teo­ló­gu­sok, iro­da­lom­tör­té­né­szek ta­nul­má­nya­it ol­vas­hat­juk a hit­val­lá­sok­ról, arról, ho­gyan le­he­tünk hit­val­ló kö­zös­ség­gé; ol­vas­ha­tunk a misz­ti­ká­ról és a bűn­ről. Ezek mel­lett szép­iro­dal­mi és szép­mű­vé­sze­ti al­ko­tá­sok se­gí­tik az ér­tel­me­zést, új és új szem­pon­to­kat fel­kí­nál­va.

De ko­ránt­sem csu­pán erről az egyet­len évről, 1525-ről gya­ra­pít­hat­ja a tu­dá­sát az, aki vé­gig­ol­vas­sa a lap­szá­mot. A tör­té­nel­mi pél­dák min­dig is ta­nul­ság­gal szol­gál­nak a ma em­be­re szá­má­ra. Csak egy pél­dát em­lí­tek itt: Ha­fen­scher Ká­roly Lu­ther ör­dög­ké­pé­ről, tá­gab­ban véve a bűn komp­lex fo­gal­má­ról tar­tott elő­adást. Az el­hang­zot­tak a hall­ga­tó­sá­got is ins­pi­rál­ták, és si­ke­rült meg­fo­gal­maz­ni már a kon­fe­ren­cia hely­szí­nén, hogy mi­lyen ne­he­zen de­fi­ni­ál­juk a bűnt, sőt tabu­sít­juk, és nem be­szé­lünk róla.

Ezt to­vább­gon­dol­va kér­tük fel szer­ző­in­ket, s ennek kö­szön­he­tő­en je­le­nik meg mint­egy a téma foly­ta­tá­sa­ként egy be­szél­ge­tés, amely­ben teo­ló­gi­ai és pszi­chi­át­ri­ai szem­pon­tok sze­rint szövi to­vább a kér­dést La­borczi Géza és Bojti Ist­ván. Be­szél­ge­té­sük mára gyü­le­ke­ze­ti al­ka­lom­má nőtte ki magát, je­lez­ve, hogy az ol­va­sás csak lát­szó­lag tét­len­ség, va­ló­já­ban köz­ügy.

Élő tör­té­ne­lem a kép mö­gött

Ennek ta­nul­sá­ga­képp úgy gon­dol­tam, meg­mu­ta­tom, mi­lyen, ha meg­pró­bá­lunk ki­bon­ta­ni egy kép mö­gött meg­hú­zó­dó tör­té­ne­tet. A kép le­gyen 1525-ös. Nőket áb­rá­zol, ezért pró­bál­juk meg ma­gunk elé kép­zel­ni a kor­sza­kot ebből a szem­pont­ból is.

A ke­resz­tény üdv­tör­té­net, így pedig az eu­ró­pai kép­ző­mű­vé­szet is tele van szim­bo­li­kus nő­ala­kok­kal, akik­nek a ha­gyo­má­nyos áb­rá­zo­lá­sa a kö­zép­kor­ban ala­kult ki. Már a leg­ko­ráb­bi idők­ben is lé­tez­tek férfi-​ és női sze­re­pek­hez ren­delt szol­gá­la­tok – elég a kö­zép­kor­ban ala­pí­tott apá­ca­ren­dek­re gon­dol­nunk. A re­for­má­ci­ó­val azon­ban hir­te­len „el­tűn­tek” a nők az egy­ház­ból: a hit­újí­tás kö­ve­tői az apá­ca­ren­de­ket nem vet­ték át – ahogy a papi nőt­len­sé­get sem –, és a szen­te­ket, köz­tük a női szen­te­ket is „szám­űz­ték” a temp­lo­mok­ból és az ott­ho­nok fa­la­i­ról. He­lyü­ket a kor­tár­sak port­réi fog­lal­ták el: hu­ma­nis­ták és re­for­má­to­rok te­kin­tet­tek vissza met­sze­tek­ről és fest­mé­nyek­ről egy­aránt.

Judit Ho­lo­fer­nész fe­jé­vel (1525) / Arp Mus­e­um Bahn­hof Ro­land­seck/ Coll­ec­ti­on Rau for UNI­CEF – (Fotó: Mick Vin­cenz)

Te­kint­sünk tehát id. Lucas Cra­nach 1525-ben ké­szült, Ju­di­tot áb­rá­zo­ló kis mé­re­tű ké­pé­re! Ez a kom­po­zí­ció is jó példa arra, ho­gyan igye­kez­nek a nagy mes­te­rek jól is­mert té­má­kat foly­ton meg­újí­ta­ni, ak­tu­a­li­zál­va a tar­tal­mu­kat. Az ószö­vet­sé­gi ala­ko­kat ki­fe­je­zet­ten ked­vel­ték pél­da­ként a hívek elé ál­lí­ta­ni, de ­Judit – a ránk ma­radt áb­rá­zo­lá­sok mennyi­sé­ge és vál­to­za­tos­sá­ga alap­ján úgy tűnik – kü­lö­nö­sen is nép­sze­rű volt. Alak­ját szám­ta­lan ver­zi­ó­ban meg­örö­kí­tet­ték. Tör­té­ne­te jól is­mert: némi fur­fang­gal és női erő­vel élve győz­te le Ho­lo­fer­nészt. A had­ve­zér el akar­ta pusz­tí­ta­ni Iz­ra­el népét, így a szép­sé­ges és is­ten­fé­lő öz­vegy el­csá­bí­tot­ta, le­itat­ta, majd le­fe­jez­te a ré­szeg fér­fit.

Cra­nach e kom­po­zí­ci­ó­ján még nem ki­for­rott femme fatale-​ként [a vég­zet asszo­nya – a szerk.] áll előt­tünk az öz­vegy­asszony, mint aho­gyan ké­sőbb oly sok eset­ben meg­je­le­ní­tet­ték. Van azon­ban va­la­mi kü­lö­nös a je­le­net­ben. Egy­részt Ju­dit­nak nincs gló­ri­á­ja, a ka­la­pot mégis úgy fes­tet­te a fe­jé­re Cra­nach, hogy utal­jon rá. Ju­di­tot két nő­alak kí­sé­ri, pedig a tör­té­net el­ter­jedt áb­rá­zo­lá­sa sze­rint egy szol­gá­ló­lány szok­ta őt se­gí­te­ni. Itt, ahogy két ol­dal­ról kö­rül­ve­szik őt, a festő meg­idé­zi a kor­szak­ra jel­lem­ző Fáj­dal­mak fér­fi­ja kom­po­zí­ci­ó­kat, ame­lye­ken két an­gyal emeli fel a ha­lott Krisz­tust, lát­ha­tó­vá téve a tes­tén a se­be­ket mint bi­zo­nyí­té­ko­kat, de ezen a képen maga a nő emeli meg a kar­dot és a le­vá­gott fejet. Az el­ren­de­zés azo­kat a kom­po­zí­ci­ó­kat is eszünk­be jut­tat­hat­ja, ame­lye­ken az an­gya­lok a Krisz­tus arc­ké­pét áb­rá­zo­ló ken­dő­ké­pet eme­lik a ma­gas­ba.

A gyön­gyös haj­há­ló s fe­let­te a vér­vö­rös „ka­lapg­ló­ria” egy­sze­rű­en és mégis egy­ér­tel­mű­en nyo­ma­té­ko­sít­ja a festő szán­dé­kát, ki­eme­li vele az öz­vegy­asszonyt, és Krisz­tus ka­to­ná­já­vá lép­te­ti elő. De azért a Cra­nach nép­sze­rű­sé­gét ga­ran­tá­ló, rá jel­lem­ző vo­ná­sok sem hi­á­nyoz­nak: mint­ha csak tü­kör­be nézne, úgy néz ki ránk ez a nő. Mint­ha csak a ru­há­ját és a ki­egé­szí­tő­it el­len­őriz­né ba­rát­női kö­ré­ben. A fa­gyos fö­lény mo­so­lya ját­szik a szá­juk szé­lén. Mind ugyan­azt a ra­fi­nál­tan sza­bott ruhát vi­se­lik, nyak­lán­cok­kal és nyak­szo­rí­tó­val va­ri­ál­va, ahogy azt a festő más kompo­zícióiról is is­mer­jük.

A hát­tér éj­fe­ke­te, nincs hely­szín, nem is kell. Judit emb­lé­má­vá lesz itt: az ószö­vet­sé­gi alak re­mek­be sza­bott le­he­tő­ség ­arra, hogy Cra­nach meg­fes­se az elő­ke­lő nők hár­mas cso­port­ját, amely a három bájos Grá­cia alak­já­nak át­ér­tel­me­zé­se is egy­ben. A Grá­ci­ák vagy Kha­ri­szok a báj, a kel­lem, a jóság is­ten­női vol­tak, akik meg­ad­ják mind­azt, ami szemet-​lelket gyö­nyör­köd­tet. Mél­tó­ság­tel­je­sek mind­nyá­jan, de Judit és szol­gá­ló­le­á­nyai nem me­zí­te­le­nek, mint Aph­ro­di­té­nek, a sze­re­lem is­ten­asszo­nyá­nak a kí­sé­rői, és nem is oly ár­tal­mat­la­nok, mint ama­zok. És bár nem vál­nak Erin­nü­szök­ké, a bosszú­ál­lás is­ten­nő­i­vé, aki­ket ugyan­csak hár­ma­sá­val áb­rá­zol­nak, Judit a meg­hó­dít­ha­tat­lan, konok, el­len­sé­gé­re vég­ve­szélyt hozó hó­dí­tó emb­lé­má­já­vá emel­ke­dik.

Ez a Ju­di­tot áb­rá­zo­ló kép mind­össze 14,6 cen­ti­mé­ter át­mé­rő­jű. Oda kell hozzá ha­jol­ni, ma­gán­hasz­ná­lat­ra ké­szült, talán éppen egy nőnek. Mint­ha csak kulcs­lyu­kon ke­resz­tül pil­lan­ta­nánk a három nőre (ezt az ér­ze­tet erő­sí­ti a kép for­má­tu­ma is), s vá­lunk szem­ta­nú­vá: Judit a kar­dot és a fejet emeli fel mint bi­zo­nyí­té­ko­kat, mi­köz­ben a szája szé­lén ott ját­szik az a bi­zo­nyos hal­vány mo­soly.

Új ér­tel­me­zés és ma­gyar kap­cso­lat

A fest­mény tehát év­for­du­lós: 1525-ben ké­szült, a német pa­raszt­há­bo­rú ide­jén. Ha van szim­bo­li­kus alak, aki képes meg­je­le­ní­te­ni, hogy az el­nyo­mót a lát­szó­lag ki­seb­bek és gyen­géb­bek le­győz­he­tik, akkor az Judit. Öt­száz éve a fel­ke­lést a re­for­má­ció vál­tot­ta ki, így több pon­ton is rímel Judit tör­té­ne­té­re, aki­nek népét a val­lá­sa miatt akar­ta el­pusz­tí­ta­ni a Ho­lo­fer­nész ve­zet­te had­se­reg Na­bu­ko­do­nozor pa­ran­csá­ra. Öt­száz éve egy ak­tu­ál­po­li­ti­kai ér­tel­me­zés tette újra és más­ként nép­sze­rű­vé a hősnő alak­ját.

A kép ma Né­met­or­szág­ban, Re­magenben, az Arp Mú­ze­um ki­ál­lí­tá­sá­ban te­kint­he­tő meg, Gus­tav Rau mű­gyűj­tő­nek kö­szön­he­tő­en. A 2002-ben el­hunyt orvos az ­UNICEF-​re hagy­ta ha­tal­mas kol­lekcióját azzal a szán­dék­kal, hogy ha­lá­la után is hosszú távú gyer­mek­se­gé­lye­zé­si prog­ra­mo­kat tá­mo­gas­sa­nak, és se­gít­sék az ál­ta­la egy­kor Kongó ke­le­ti ré­szén, Cir­iri­ben ala­pí­tott kór­há­zat is. A gyűj­te­mény tör­zsét 2026-ig nem ár­ve­rez­he­tik el, ezek lát­ha­tók Re­ma­gen­ben.

De ezt a képet akár a Szép­mű­vé­sze­ti Mú­ze­um ki­ál­lí­tá­sán vagy éppen az Evan­gé­li­kus Or­szá­gos Mú­ze­um gyűj­te­mé­nyé­ben is meg­te­kint­het­nénk, hi­szen 1943-ban báró Hat­vany Fe­renc vá­sá­rol­ta meg Lon­don­ban, jó nyolc­van éve még Bu­da­pes­ten volt. Hat­vany egy­ko­ri gyűj­te­mé­nyé­ről még min­dig nem tu­dunk ele­get. A má­so­dik vi­lág­há­bo­rú előtt közel ezer fest­mény függ­he­tett a csa­lád pa­lo­tá­i­nak fa­la­in. A képek egy ré­szét a má­so­dik vi­lág­há­bo­rú alatt, ­1944-ben tu­laj­do­ní­tot­ták el, de a banki le­tét­be he­lye­zett mű­tár­gyak is szét­szó­ród­tak. E Cranach-​­kom­po­zí­ció egy­kor töb­bek kö­zött Gus­ta­ve Courbet-​, El Greco-​ és Delacroix-​­képek tár­sa­sá­gá­ban füg­gött.

Mennyi nem is sej­tett tör­té­net ta­lál­ko­zik egyet­len kép­ben, ma­gá­ba sű­rít­ve a lu­the­ri moz­ga­lom ha­tá­sát és a ma­gyar tör­té­ne­lem epi­zód­ja­it is! Így segít egy-​egy fo­lyó­irat is be­pil­lan­ta­ni a ku­lisszák mögé, ve­zet­ve és se­gít­ve az ol­va­sót egy olyan kor­szak­ban, ami­kor fé­lünk attól, hogy le­ma­ra­dunk va­la­mi­ről – így azon­ban meg­ra­ga­dunk a fel­szí­nes meg­is­me­rés ten­ge­lyén.

Ked­ves ol­va­só, vigye la­punk, a Credo jó hírét!

A szer­ző mű­vé­szet­tör­té­nész, kö­zép­ko­rász, a Credo evan­gé­li­kus fo­lyó­irat fő­szer­kesz­tő­je.

* * *

A Credo evan­gé­li­kus fo­lyó­irat kap­ha­tó a Lu­ther Kiadó köny­ves­bolt­já­ban (Bu­da­pest VIII., Üllői út 24.), a Hu­szár Gál köny­ves­bolt és In­su­la ká­vé­zó­ban (Bu­da­pest V., Deák tér 4.), meg­ren­del­he­tő a  kiado@lu­the­ran.hu e-​mail-címen, elő­fi­zet­he­tő nyom­ta­tott vagy di­gi­tá­lis for­má­ban, va­la­mint a nyom­ta­tott lap­szá­mok külön is meg­vá­sá­rol­ha­tók  a kiadó web­áru­há­zá­ban.