Kacat, kincs és kuriózum egy helyen – megjelent a Credo evangélikus folyóirat idei második száma
Látva, hogy mennyi és mennyire más történészi munka reflektál éppen az evangélikus történelmi emlékezet ápolására, a Credo folyóirat munkatársai fontosnak tartják ezeket megmutatni, lehetőség szerint érintve a lutheránus identitással kapcsolatos kardinális kérdéseket is. Annál is inkább – fogalmaz Isó M. Emese főszerkesztő a legfrissebb lapszámmal kapcsolatban –, hiszen ezek beépülve alakítják a múltunkról alkotott képünket és így a múltunkat, amely hatással van jelenünkre: hogy toleráns, egymás értékeit megbecsülni képes társadalom legyünk.
Az emlék van, hogy éles, van, hogy homályos, néha csak rosszul felidézhető; van olyan, amelyet a család, a közösség mint legendát ad tovább; van olyan, amelyet legszívesebben elfelejtenénk, van amelyhez menekülünk a nehéz időkben – van köztük kacat, kincs és kuriózum is.
De maga az emlékezés is lehet sokféle: lehet pusztán nosztalgia, lehet traumafeldolgozás, az identitás megerősítője, megelőzés, és lehet a megmaradás eszköze is, ahogy erre Babits Mihály írása is rámutat: „Testemben egy parány sincs abból az anyagból, amiből hét évvel előbb voltam: de ugyanaz vagyok, mert emlékezem. Éppígy: ma senki sem él azokból, akik 200 éve éltek e hazában: de ugyanaz a nép vagyunk, mert emlékezünk.”
Figyelmeztetés is lehet ez az egyházak, gyülekezetek számára: mint (emlékezet-)közösségek a hagyományok, szokások, tanítások megőrzése és továbbadása az életben maradást jelenti, így válik az emlékezet ápolására tett erőfeszítés megtartóerővé.
Közösségi alkotás az emlékezet
Látva, hogy mennyi és mennyire más történészi munka reflektál éppen az evangélikus történelmi emlékezet ápolására, fontosnak láttuk, hogy megmutassuk őket, lehetőség szerint érintve a lutheránus identitással kapcsolatos kardinális kérdéseket is. Annál is inkább, hiszen ezek beépülve alakítják a múltunkról alkotott képünket és így a múltunkat, amely hatással van jelenünkre: hogy toleráns, egymás értékeit megbecsülni képes társadalom legyünk.
Ahogy a Credo evangélikus folyóirat 2022/2. számában Czeglédi Sándor rámutat írásában: az emlékezet a közösség alkotása, vigyáznunk kell, mit tartunk meg, és mit hagyunk (akár tudtunkon kívül is) elveszni, felelősséggel tartozunk tetteinkért. Az emlékezet és a felejtés felelősségéről, sőt a történelmi események megtapasztalatásából következő kollektív élmények feldolgozásának fontosságáról (bűntudat) ír Zászkaliczky Réka irodalmi példán keresztül.
A tanulmányok ezután kronológiai rendben követik egymást azért, hogy rámutassunk ezzel is: nem ötszáz évet kell számontartanunk és megvallanunk, és nem csak Krisztus korát és Lutherét; helyünket a kétezer éves egyházban kell megtalálnunk – és megtartanunk. Korányi András fogalmaz ehhez a problémához kapcsolódóan a következőképp: „Nem adhatjuk fel evangélikus ajándékainkat és sajátosságainkat, mert azok Isten ajándékai, s túl fogják élni még mai civilizációnk – a jelek szerint egyre közelebbi – szétesését is.”
A reformáció korába vezet vissza bennünket Szakács Béla Zsolt művészettörténész. Tanulmányában az erdélyi falikrónikákat mutatja be, egy olyan műfajt, amelynek igen izgalmas a funkciója, és megmaradásának kérdését sem szabad mellőznünk. Tóth Gergelynek köszönhetően a négyszáz éve elhunyt Révay Péterről, a művelt evangélikus főrendről és a korona őrzésében játszott szerepéről, illetve annak megítéléséről olvashatunk, miközben korszakos vitákról, kiváltságokról és elvárásokról is értesülünk.
A köznemes Vitnyédy István levelezéseiből olyan figura életét rajzolja fel előttünk a szerző, Károlyi Bálint, aki a politikai irodalom eszköztárát használja fel, megmutatva felkészültségét és tudását: erkölcsi példázatok, idézetek segítségével fejezi ki véleményét.
Petrőczi Évának köszönhetően a német reformáció egy-egy alakja, János szász választófejedelem, Hans Daucher szobrász, Johann Heinrich Zschokke teológus elevenedik meg előttünk: életük, emlékük számunkra is eleven üzenetét megragadva.
Egészen napjainkig
A kora újkort elhagyva a 19. századhoz kanyarodunk: Csermelyi József Búsbak Ádámra, a losonci gyülekezet egykori felügyelőjére igyekszik felhívni a figyelmet az Evangélikus Országos Levéltárban őrzött életrajza segítségével. A kéziratból megismerhetjük a losonci egyházi viszonyokat és az 1848. március 15-ei forradalom nyomán bekövetkező polgári átalakulás első intézkedéseiről kapott hírek élményét.
A Credo e számának következő lapjain már a 20. században járunk. Megismerhetjük, miként kerültek levéltárba Túróczy Zoltán püspök iratai; a dokumentumok különleges bepillantást engednek életébe, sőt a hozzá közel állók is megismerhetővé válnak, levelek, fekete-fehér fényképek telítődnek meg színekkel.
Az 1980-as évek elején jelent meg – jelentősen meghúzott, szerkesztett változatban – Sztehlo Gábor memoárja, majd teljes terjedelmében idén került az olvasók kezébe a visszaemlékezés Háromszázhatvanöt nap – Emlékek a magyarországi zsidómentésről 1944-ben címmel, Kunt Gergely szerkesztésében. A történész lapunkban megjelenő tanulmánya arra tesz kísérletet, hogy bemutassa, mik és miért maradhattak ki a korábbi kiadásból, új fényt vetve ezzel Sztehlo Gáborra, a korábbi kiadást sajtó alá rendező Bozóky Évára és a kéziratra. Sztehlo Gáborhoz és a gyermekmentéshez kapcsolódik Kondor Boglárka tanulmánya is, amely bemutatja – hatalmas interjús anyagra támaszkodva –, hogyan vettek részt a Fébé-diakonisszák a második világháborús embermentésben.
Végezetül napjainkig jutunk el: Zsugyel János emlékezik meg az idén elhunyt Kabdebó Lóránt irodalomtörténészről, aki az evangélikus Jánosy István költőről szóló monográfiának is szerzője volt, s munkájával egyházunk értékőrző tevékenységéhez nyújtott támogatást.
A lap szépirodalmi, verses betétei is reflektálnak témánkra: a személyes hangvételű, vallomásszerű alkotásokban mindannyian magunkra is találunk, akkor is, amikor 17. századi költőnő, és akkor is, amikor kortárs szerzőink munkáit vesszük kezünkbe.
Tartalmas emlékkönyv
Fontos része a folyóiratnak a recenziókat közreadó Nézőpont című rovat. Itt ajánlót olvashatnak frissen megjelent kötetekről, amelyek szerzői közt találunk etnográfust, történészt, művészettörténészt, irodalomtörténészt, levéltárost, pedagógust, kritikust, a méltatott művek közt pedig naplót, a múlt örökségeit bemutató tematikus kötetet, életrajzot, családtörténetet, gyülekezettörténetről s az evangélikusoknak az ország művelődésében betöltött szerepéről szóló kiadványt. Lapunkban a már ismert és elismert szerzők mellett most is helyet adtunk pályakezdő fiataloknak: érdemes odafigyelni rájuk is.
Az írásoknak és verseknek köszönhetően egy-egy élet fontos pillanata, szakasza, néhol egy teljes élet, máskor egy-egy gyülekezet, közösség elevenedik meg előttünk. S ne feledjük, az emlékezet ápolására irányuló cselekedeteink rólunk árulnak el a legtöbbet: hogyan viszonyulunk múltunkhoz, mit felejtünk el, mit takarunk el, és mit őrzünk féltve. Olyan, mint egy emlékkönyv: felvillannak életünk és történetünk eseményei, meghatározó mozzanatai, örömök, ünnepek, s ott húzódik mögöttük a veszteség is – de mindig kimaradnak belőle fontos képek. Ha pedig kérdeznek róla minket, azt érezzük, nem lehet felsorolással élni, mert félő, hogy valami kimarad.
Így vagyunk történelmünkkel is: hogy miként gondolkodunk róla, az sokkal inkább saját közösségünk mentális állapotáról, mint magáról a múltunkról beszél. A mi értékrendünk, identitásunk és iskolázottságunk tükröződik benne. S ha kísérletet teszünk „helyzetjelentést” adni arról, hogy éppen mely képei előtt merengünk leginkább, akkor ne felejtsünk el arra is gondolni, hogy közben mi marad ki belőle. Lapunk is ilyesfajta emlékkönyv szeretne lenni, lenyomata annak, hol tartunk az evangélikus múlt feltárásában, milyen az evangélikus történeti emlékezet.
Erre utal a lap borítója is, amelyen számos könnyen felismerhető, ismert, felfedezésre váró, nehezen kivehető, homályos, és biztosan azonosíthatatlan kép is megbújik. Jánosi Nikolett Emlékek őrei című grafikája (is) azt mutatja meg, mennyi minden kaphat helyet az emlékezetben: akinek sikerül kellőképpen belemélyednie a műbe, megláthatja reformátorok portréit, észrevehet kultikus színhelyeket, templomokat, freskókat, oltárképeket, liturgikus felszereléseket, felfedezheti evangélikus alkotók munkáit és akár a cseresznyéző Ordass püspököt is – számos pillanatképet az evangélikusság történelméből.
Emlékek, amelyek részei a kollektív emlékezetnek, s amelyek fontos, hogy ne váljanak érdektelenné a számunkra, hanem arra használjuk, hogy ne gyökértelenedjünk el, hogy felismerjük, van mire büszkének lennünk, sőt történelmünk kiapadhatatlan muníciója felekezeti öntudatunknak, s hogy ekként lesz a személyes múlt a közös emlékezet része.
Isó M. Emese főszerkesztő
