Krisztus imájáról

A Credo evangélikus folyóirat imádságról szóló lapszámának apropóján

Isó M. Emese

Ami­kor az imá­ról be­szé­lünk, leg­gyak­rab­ban a Krisz­tus­tól ta­nult imát idéz­zük fel, de nekem min­dig Krisz­tus­nak az Olaj­fák he­gyén el­mon­dott imája és az ott le­zaj­lott ese­mé­nyek jut­nak eszem­be elő­ször. – Isó M. Emese fő­szer­kesz­tő gon­do­la­tai a Credo evan­gé­li­kus fo­lyó­irat imád­ság­ról szóló lap­szá­má­nak ap­ro­pó­ján.

Még az egye­tem első évé­ben kap­tam fel­ada­tul egy kü­lön­le­ges em­lék­anyag fel­dol­go­zá­sát, amely vá­rat­la­nul nagy ha­tás­sal volt rám, s nem­csak e téma, de a műfaj miatt is. A tar­ta­lom és a forma szo­kat­lan­sá­ga a mai napig erő­sen fog­lal­koz­tat.

A sze­mi­ná­ri­u­mon ka­pott téma fel­dol­go­zá­sa során olyan dom­bor­mű­ve­ket kel­lett át­te­kin­te­nem, ame­lye­ket né­hány ma­gyar­or­szá­gi temp­lom külső (!) fa­lá­ba ágyaz­tak be, s ame­lyek rend­sze­rint a Krisz­tus az Olaj­fák he­gyén je­le­ne­tet áb­rá­zol­ják.

A temp­lom nem­csak a gyü­le­ke­zet, de a város vagy falu kö­zös­sé­ge szá­má­ra is szim­bo­li­kus épü­let­nek szá­mí­tott, s bár a kö­zép­kor­ban nem volt szo­kat­lan, hogy a külső falat fest­mé­nyek dí­szí­tet­ték, a dom­bor­mű­vek – mint ma­nap­ság az em­lék­táb­lák – el­he­lye­zé­se egye­dibb meg­ol­dás­nak szá­mí­tott. Nem­csak a gyü­le­ke­zet látta, hanem a más fe­le­ke­zet­hez tar­to­zók és az át­uta­zók is, így az ál­ta­la köz­ve­tí­tett üze­net ér­tel­me­zé­se során ezt is ér­de­mes fi­gye­lem­be venni: egye­te­mes mon­da­ni­va­ló­val bír­nak ezek a művek.

„Tá­voz­zék el tőlem ez a pohár”

Krisz­tus az utol­só va­cso­ra után ta­nít­vá­nya­i­val ki­ment a Ge­cse­má­né-kert­be, majd a többi ta­nít­ványt hát­ra­hagy­va Pé­tert, Ja­ka­bot és Já­nost ma­gá­val vitte az Olaj­fák he­gyé­re – ko­ráb­ban ők vol­tak szí­ne­vál­to­zá­sá­nak tanúi is –, és arra kérte őket, hogy vir­rassza­nak vele. Ez­után őket is hát­ra­hagy­va imába kez­dett: „Atyám, ha le­het­sé­ges, tá­voz­zék el tőlem ez a pohár; mind­az­ál­tal ne úgy le­gyen, aho­gyan én aka­rom, hanem amint te.” (Mt 26,39) A ta­nít­vá­nyo­kat köz­ben el­nyom­ta az álom, s ami­kor Jézus har­mad­szor kel­tet­te fel őket, már látta kö­ze­led­ni Jú­dást a po­rosz­lók­kal. Lu­kács­nál ol­vas­hat­juk, hogy az imád­ko­zó Krisz­tus előtt meg­je­lent egy an­gyal: „…hogy erő­sít­se őt. Ha­lá­los gyöt­rő­dé­sé­ben még ki­tar­tób­ban imád­ko­zott, és ve­rej­té­ke olyan volt, mint a föld­re hulló nagy vér­csep­pek.” (Lk 22,43–44) (Míg a Ge­cse­má­né-kerti imája köz­ben vért ve­rí­té­ke­zett, a Tábor-he­gyen arca fé­nyes volt!)

Ez a je­le­net fon­tos mo­men­tu­ma a pas­si­ó­nak, Krisz­tus szen­ve­dé­sé­nek első órái ezek, meg­alá­zott és szen­ve­dő, em­be­ri mi­vol­ta kap itt hang­súlyt – talán éppen ekkor tud­juk a leg­mé­lyeb­ben át­érez­ni szen­ve­dé­sét.

A ha­lál­fé­le­lem­mel küzdő Meg­vál­tót kez­det­ben csak két olaj­fa kö­zött álló alak­ként je­le­ní­tet­ték meg a dom­bor­mű­ve­ken, utal­va a hely­szín­re; ké­sőbb föld­re vagy térd­re bo­rul­va, il­let­ve a ta­nít­vá­nyo­kat kel­te­get­ve áb­rá­zol­ták. Egyes áb­rá­zo­lá­so­kon az imád­ko­zó alak felé nyú­lik Isten keze, vagy maga az an­gyal je­le­nik meg előt­te, il­let­ve a késő kö­zép­ko­ri áb­rá­zo­lá­so­kon a je­le­net ki­egé­szül­het egy ke­hellyel (és os­tyá­val), amely előtt tér­del, és a hát­tér­ben meg­je­len­het­nek a po­rosz­lók. A ke­hely és ostya egy­ér­tel­mű­en az eu­kha­risz­ti­á­ra utal, de itt az Úr íté­le­té­nek jel­ké­pe is: „Jézus rá­szólt Pé­ter­re: „Tedd hü­ve­lyé­be a kar­do­dat! Vajon nem kell ki­in­nom azt a po­ha­rat, ame­lyet az Atya adott nekem?” (Jn 18,11)

Meg­ele­ve­ne­dik a szó

A késő kö­zép­kor­ra nem­csak a je­le­net ele­mei vál­toz­tak meg – ami­vel el­ér­ték, hogy egy­szer­re vál­jon je­len­va­ló­vá ben­nük az is­te­ni ke­gye­lem és íté­let is –, de a műfaj fej­lő­dé­se el­ju­tott odáig, hogy a dom­bor­mű­vek már nin­cse­nek az ar­chi­tek­tú­rá­nak alá­ren­del­ve. Ön­ál­ló, saját tér­rel ren­del­ke­ző, a temp­lom fa­lá­hoz kap­csolt tol­da­lék­épít­mé­nyek­ben he­lyet kapó plasz­ti­kák, szo­bor­cso­por­tok let­tek. A dom­bor­mű­vek ezzel egy idő­ben nar­ra­tí­vab­bá és rész­le­te­zőb­bé vál­tak; a leg­ké­sőb­bi da­ra­bok­ra jel­lem­ző a sík­ból való ki­emel­ke­dés, ame­lyek­nél csak a hát­tér dom­bor­mű, a fő­sze­rep­lő­ket az elő­tér­ben he­lye­zik el szo­bor for­má­já­ban, s az ala­kok szín­pad­sze­rű tér­ben kap­nak he­lyet.

A fej­lő­dés e leg­utol­só sza­ka­szá­ban mű­fa­ji ke­ve­re­dés­ről is szó van: egy­részt egy dom­bor­mű­vű kö­zép­tér előtt je­len­nek meg a kör­plasz­ti­kák, más­részt a hát­te­ret egy fres­kó­lát­kép adja. Ezek az utol­só mun­kák már egyre job­ban füg­get­le­ned­nek a temp­lom fa­lá­nak sík­já­tól, és épí­tett fül­ké­ben kap­nak he­lyet, amely­nek saját bol­to­za­ta van: a je­le­net mint­ha egy szín­pa­don ele­ve­ned­ne meg előt­tünk.

A besz­ter­ce­bá­nyai (ma Bans­ká By­stri­ca, Szlo­vá­kia) meg­ol­dás a leg­komp­le­xebb típus pél­dá­ja. 1500–1510 körül ké­szült, a plé­bá­nia­temp­lom hossz­há­zá­nak dél­nyu­ga­ti ol­da­lá­hoz kap­csolt fül­ké­ben he­lyez­ke­dik el, mely közel hat méter magas, és saját há­ló­bol­to­zat­tal fe­dett. A mű fes­tett volt, de ennek ma már csak nyo­mai lát­sza­nak. Az elő­tér­ben négy ön­ál­ló és élet­nagy­sá­gú szo­bor van, a kö­zép­tér dom­bor­mű, amely igen rész­let­gaz­dag. A hát­tér­ben a Júdás ve­ze­té­sé­vel kö­ze­le­dő po­rosz­ló­kat lát­juk egy már fes­tett vá­ro­si kör­nye­zet­be il­leszt­ve. A sze­rep­lők moz­du­la­tai ele­ve­nek, a fi­zi­og­nó­mi­ák vál­to­za­to­sak, az út tér­mély­sé­get ér­zé­kel­tet. Az elő­te­ret és a hát­te­ret ha­tá­ro­zot­tan el­vá­laszt­ja egy­más­tól a ke­rí­tés, me­lyen több po­rosz­ló is át­má­szik, ezzel meg­bont­va a két sík éles el­met­szé­sét, és egy­ség­be is vonva őket. A fő je­le­ne­tet – Krisz­tus imá­ját az an­gyal előtt – szá­mos mel­lék­je­le­net egé­szí­ti ki: nem­csak a ke­rí­té­sen át­tö­rő po­rosz­lók alak­já­ra, hanem az egyik ta­nít­ványt a szö­kés­től vissza­tar­tó alak­ra is gon­dol­ha­tunk.

Ennél a dom­bor­mű­nél már a mű­fa­ji ke­ve­re­dés is fo­ko­zot­tan jelen van. A hát­tér­ben meg­fes­tett ve­du­tá­ban [lát­kép; rész­le­tes, tény­sze­rű, re­a­lis­ta fest­mény, rajz vagy met­szet, amely egy vá­rost vagy más te­le­pü­lést áb­rá­zol – a szerk.] Besz­ter­ce­bá­nyát szo­kás fel­is­mer­ni a régi vá­ros­há­zá­val, bár a konk­rét vá­ros­áb­rá­zo­lás nem va­ló­szí­nű.

Imád­koz­zunk – de ho­gyan?

Az Olaj­fák hegye je­le­net mint a temp­lom külső falán fo­lya­ma­to­san lát­ha­tó bi­bi­ai áb­rá­zo­lás – me­lyet tehát nem­csak ki­emelt al­kal­mak­kor te­kint­het­nek meg a hívek, il­let­ve nem­csak a he­lyi­ek, hanem az át­uta­zók szá­má­ra is szem előtt lévő al­ko­tás – mint­egy fel­hí­vás­ként funk­ci­o­nál a he­lyes ma­ga­tar­tá­si mo­dellt meg­mu­tat­va: maga Krisz­tus az, aki előt­tünk imád­ko­zik, a leg­em­be­ribb pil­la­na­tá­ban je­le­nik meg, s alá­ve­ti magát Isten aka­ra­tá­nak. Ezzel pél­da­ké­pe a hívő em­ber­nek, mi­köz­ben bűn­bá­nat­ra és a temp­lom lá­to­ga­tá­sá­ra is buz­dít min­ket.

A besz­ter­ce­bá­nyai mű ese­té­ben rá­adá­sul az ön­rep­re­zen­tá­ció kap­cso­ló­dik össze azzal a művel, amely a város szá­má­ra szim­bo­li­kus je­len­tés­sel bíró épít­mé­nyen ka­pott he­lyet, s a szen­ve­dés­tör­té­net egyik leg­drá­ma­ibb és -meg­in­dí­tóbb je­le­ne­tét mu­tat­ja be. A mo­nu­men­tá­lis, mű­vé­szi szem­pont­ból is rep­re­zen­ta­tív al­ko­tás egy­szer­re ta­nú­ja a do­ná­tor, aján­dé­ko­zó nagy­lel­kű fel­aján­lá­sá­nak, s e művel a város ér­té­ke­it gya­ra­pít­ja, de fel­aján­lá­sa saját áj­ta­tos­sá­gá­nak a me­men­tó­ja is; ezt egy­ér­tel­mű­vé teszi cí­me­ré­nek sze­re­pel­te­té­sé­vel.

Az Olaj­fák hegye kom­po­zí­ció egy­szer­re hir­de­ti a meg­ren­de­lő ál­do­za­tos­sá­gát és gaz­dag­sá­gát. Rá­adá­sul a Krisz­tus meg­in­gá­sa és az Úr aka­ra­tát el­fo­ga­dó hívő képe a ma­gán­de­vó­ció [de­vó­ció: fel­aján­lás a szerk.] esz­kö­ze­ként a val­lás egyé­ni (és hét­köz­na­pi) meg­élé­sét se­gí­ti. A besz­ter­ce­bá­nyai szo­bor­cso­port ese­té­ben ennek ha­tá­sos­sá­gát a szce­ni­kus tér­ke­ze­lés is fo­koz­za.

A besz­ter­ce­bá­nyai al­ko­tás a ba­rokk the­at­rum sac­rum (szent szín­ház) előz­mé­nye­ként a bet­le­he­mes szek­ré­nyek, a ke­reszt­út-áb­rá­zo­lá­sok és a Szent Sír-épít­mé­nyek kö­ze­gé­ben ér­tel­mez­he­tő. A besz­ter­ce­bá­nyai művön lát­ha­tó mű­fa­ji ke­ve­re­dés az il­lu­zi­o­niz­must és a szín­pa­di­as­sá­got fo­koz­za, mely se­gí­ti a mű szak­ra­li­tá­sá­nak át­élé­sét: a lát­vány esz­kö­ze­i­vel kom­mu­ni­kál és rep­re­zen­tál. Meg­ha­tá­ro­zó él­mény volt szá­mom­ra látni, hogy éppen ezt a bib­li­ai je­le­ne­tet örö­kí­tet­ték meg egy ilyen kü­lön­le­ges, szo­kat­lan he­lyen.

Idén a kon­fir­má­ci­ót és az el­kö­te­le­ző­dést ál­lít­ja kö­zép­pont­ba egy­há­zunk, s ami­kor erről szer­kesz­tő­sé­günk is ér­te­sült, tud­tuk, hogy hi­tünk sze­mé­lyes meg­élé­sé­nek egyik fun­da­men­tu­má­ról, az imá­ról, az imád­ko­zás­ról kell „be­szél­nünk” a Credo ha­sáb­ja­in: min­den­ki­nek van meg­ha­tá­ro­zó ima­él­mé­nye, de ke­ve­sen szok­tak erről tu­da­to­san gon­dol­kod­ni. Pedig az ima mind belső lé­nye­gét, mind (külső) meg­nyil­vá­nu­lá­sa­it te­kint­ve szám­ta­lan lehet. Nem­csak val­lá­son­ként lehet el­té­rő, de ne­künk, hí­vek­nek is meg­van a saját be­vált gya­kor­la­tunk: lehet egyé­ni és kö­zös­sé­gi, spon­tán vagy szer­ve­zett, imád­koz­ha­tunk sza­vak­kal és éne­kel­ve, de szót­la­nul is, akár kon­temp­la­tív – szem­lé­lő­dő – módon, akár gesz­tu­sok­kal, sőt tánc­cal is. Egy biz­tos: a leg­in­kább vá­gyott kom­mu­ni­ká­ci­ós forma az imád­ság, ösz­tö­nös igé­nyünk, hogy meg­szó­lít­has­suk Urun­kat, ami néha könnyen jön, míg más­kor nem ta­lál­juk a hozzá ve­ze­tő utat.

Cé­lunk a lap­szám­ban köz­re­adott írá­sok­kal az volt, hogy kö­zö­sen gon­dol­kod­junk az imá­ról: mit je­len­tett Lu­ther Már­ton szá­má­ra, mi min­dent je­lent­het szá­munk­ra, mitől lesz jó, mi­lyen örök­sé­get hor­do­zunk ál­ta­la; a nagy­ma­má­tól hal­lot­tuk, a gyü­le­ke­zet­ben ta­nul­tuk, csa­lá­di kör­ben mond­tuk el együtt min­den este? A kö­zös­ség­hez tar­to­zás szim­bó­lu­ma vagy az Isten ke­re­sé­sé­nek egyé­ni útja?

A szer­ző a Credo evan­gé­li­kus fo­lyó­irat fő­szer­kesz­tő­je.

A Credo evan­gé­li­kus fo­lyó­irat meg­vá­sol­ha­tó a Lu­ther Kiadó köny­ves­bolt­já­ban (1085 Bu­da­pest, Üllői út 24.) és web­áru­há­zá­ban.