Ahogy Luther beszélt róluk
Márton László
Melyik okoz gyötrelmesebb szenvedést: a fejfájás-szédülés vagy az ótvar? Mi lenne, ha a végtagjainkat csak jóval a születésünk után „kapnánk meg”? Hogyan lehet „a nősülés orvosszer a bujálkodás” ellen? Luther Márton az emberi testet elsősorban Isten alkotásának tekintette, amely az eredendő bűn miatt ki van téve a mulandóságnak és az ördög aknamunkájának. Az asztali beszélgetések során és leveleiben is sokat foglalkozott vele. Ezekből a feljegyzésekből szemezget Márton László. Tanulmánya a Credo evangélikus folyóirat 2022. évi utolsó, az embert mint test és lélek egységét körüljáró számában jelent meg.
Tekintse az olvasó ezt a néhány bekezdést meditációnak. Egy későbbi ember töpreng egy fél évezreddel korábbi embertársa szavain, mondatain, gondolatain.
Azt gyaníthatnánk: Martin Luther a léleknek szakértője volt, a testnek nem. Lelki ügyekkel teológusként és lelkipásztorként hivatásának megfelelő kompetenciával foglalkozott, a testről viszont – gondolhatnánk – annyit tudott, amennyi a népi hagyományból, köznapi megfigyelésekből, babonákból, előítéletekből összeállt számára, és ezt gazdagíthatták azok az értesülések, amelyeket korabeli és régebbi orvosoktól hallott vagy olvasott.
A dolog azonban bonyolultabb ennél. Luther az emberi testet elsősorban Isten alkotásának tekintette, amely az eredendő bűn miatt ki van téve a mulandóságnak és az ördög aknamunkájának. Azaz a test összes jellegzetességével és problémájával együtt maga is teológiai probléma.
Továbbá: a kor viszonyainak megfelelően Luther maga is fellépett segítőként vagy éppenséggel gyógyítóként. Látszólag gyakorlati kérdésekkel került szembe. De ha jól megnézzük, ezeknek is van erkölcsi és erkölcsön túlmutató teológiai aspektusuk.
Például: látogassa-e a betegeket a lelkipásztor pestisjárvány idején? Ha nem megy el hozzájuk, megfosztja őket az utolsó lelki jótéteménytől. Ha viszont igen, akkor saját életét kockáztatja. („Eddig három pestisjárványt éltem túl, és jártam jó néhány pestises betegnél, […] kézzel érintettem őket, mégsem lett semmi bajom, hála Istennek.”)[1] Vagy: mit tanácsoljon annak a betegnek, aki napok óta nem tudja (és az ördög kísértése miatt nem is akarja) kibocsátani vizeletét? Továbbá: hogyan küzdhetünk az ördög kísértései, mindenekelőtt a búskomorság és a kétségbeesés ellen?
Könnyű volna az utóbbi jelenségeket a mai depresszióval vagy bipoláris zavarral azonosítani, már csak azért is, mert a mai pszichológusok is előállnak Luther terápiás javaslataihoz (például zenehallgatás, társasélet) hasonló ötletekkel, még ha nem is ismerik a vonatkozó gondolatait.
Csakhogy Luther nem mondott le a teológiai magyarázatról. Hangoztatta, hogy a szomorúság az ördög műve, és annak leküzdése az Isten felé vezető út. Azt is elmondta, hogy a betegségre a természetes okok nem mindig adnak kielégítő magyarázatot; ilyenkor számításba kell venni az ördög mesterkedését is. Úgy tudja: „…ha a szív búbánatos és szomorú, ezt követi a test gyengélkedése is. A valódi betegségek a szív betegségei.”[2]
Másfelől Luther maga is esendő ember volt. Sokszor gyötörte betegség és testi gyengeség, és tőle sem állt távol a kétségbeesés. Néha még az öngyilkosság gondolata is foglalkoztatta. Az ilyen kísértést ugyancsak az ördög művének tekintette, és úgy is küzdött ellene. És ami szintén fontos: erről gyakran szót is ejtett, főleg az asztali beszélgetések során.[3] Orvostörténészek megpróbálhatnak utólagos diagnózisokat felállítani, kórtörténeteket rekonstruálni; engem nem ez érdekel, hanem az észjárás, amely a testi és lelki ügyek mentén kirajzolódik.
Természetesen nemcsak a betegségre és a szomorúságra figyelt oda Luther, hanem más testi-lelki ügyekre is: a kisgyerekek növekedésére, a felnőttek öregedésére, a halálra és ami vele jár, szeretteink elvesztésére, a nemi vágyra, az iszákosságra, a falánkságra és még sorolhatnám. De egyelőre maradjunk a betegségeknél. Luther szerint az egészséges test Isten adománya. Csodálhatjuk, örülhetünk neki, hálát adhatunk érte. Vagyis önmagában véve nem probléma. Az, hogy az egészséget fenn kell tartani, lehetne probléma, de Luther ezzel nemigen foglalkozik. Viszont vannak gondolatkísérletei: mi lenne, ha kéz és láb nélkül születnénk, és a végtagokat csak egy bizonyos életkor után kapnánk meg? Mennyivel inkább megbecsülnénk őket, mint így, hogy egyszerűen csak vannak!
Ennél drasztikusabb és szemléletesebb gondolatai is támadnak, amikor Isten adománya csorbát szenved. Az ilyen gondolatokat pedig legtöbbször a saját teste diszfunkciói juttatják eszébe, és ezek hallatán fél évezred távlatából észjárásába, tudatfolyamába is bepillantást nyerhetünk.
Hatvanéves korában, súlyos fejfájástól gyötörve így szól: „Nekem is elegem van a világból, neki is elege van belőlem […], én vagyok a kikívánkozó szar, a világ meg a kitágult segglyuk, úgyhogy megválunk egymástól.”[4] Együtt láthatjuk a nyerseséget és a lenyűgöző költői erőt, amely ebben a spontán kijelentésben felmutatja az emberi létezés keretfeltételeit. A durva kifejezések spontán nyelvi ereje is hozzásegíti a beszélőt ahhoz, hogy az örökkévalóság felől nézze (és rútnak lássa) az időbeliséget. Két pólusa van Luther testtudatának: a fej és a végbélnyílás. Mindkettő sok testi szenvedést okoz neki, ami az ő értelmezésében annyit jelent, hogy hol az egyik, hol a másik veszi át az uralmat az emberi test fölött.
A harmadik pólus a húgyhólyag. Egy alkalommal az idekapcsolódó szenvedés, konkrétan a húgykő, érzése szerint, asszonnyá változtatja Luthert: „Már megint terhes vagyok, gyermekágyban fekszem, követ vajúdok…”[5] A testi szenvedésen kívül másról is tanúskodik ez a meghökkentő mondat: arról, hogy Luthernek erős érzéke volt az „autofikciós performanszhoz”.[6]
Ugyanez mutatkozik meg abban a groteszk tranzakciós javaslatban, amelyet Luther egy ismeretlen személynek tesz, aki ótvarra panaszkodik. Érdemes hosszabban idézni: „Ha lehetséges volna cserélni kelmeddel, hogy kelmed kapná azt a szédülést, ami a fejemben van, én pedig átvehetném a kelmed ótvarját, akkor én kelmednek tíz aranyat még rá is fizetnék. Kelmed nem tudja, milyen gyötrelmes dolog a szédülés, az a zúgás-búgás a fejben. Most már nem tudok egy közönséges levelet megszakítás nélkül végigolvasni, de még csak két vagy három sort sem olvashatok a zsoltárból, sem egy bizonyos dologra folyamatosan rátekinteni vagy erősen rágondolni nem vagyok képes, mert mindjárt olyan erős zúgás támad a fülemben, hogy gyakran le kell rogynom a lócára. Az ótvar pedig hasznos dolog, mert attól tisztul a test, még ha nagyon kellemetlen is, és az az egészséges test, amelyik, tisztességgel szólva, sokszor jár az árnyékszékre, sokat izzad, és ótvaros. Mert az ilyenben erős a természet, kihajtja belőle a rosszat. Ezért magam is kívánnám az ótvart, hogy a testem egészséges legyen. De miért szidalmaznám az én jó fejemet? Annyit megérdemel, hogy szédüléssel gyötörhessen, hiszen hűségesen kitartott velem…”[7]
A megszólaló a betegségétől való megszabadulást afféle jutányos csereberének állítja be: ha az ótvar átvételén túl tíz arany felárat fizetne a fejfájás leadásáért, azzal hite szerint még jól is járna. Ezt követi a panasz kifejtése (egykorú, 1530-as évekbeli leveleiben hasonló tünetekről ír, egy helyütt „szélviharhoz hasonló süvöltés” szerepel[8]), ezután pedig az ótvar dicsérete következik. Ezzel meg is változik a beszélő pozíciója: most már ő a vigasztaló. Sőt azáltal, hogy irigyli a másik ember ótvarát, noha az „nagyon kellemetlen”, általános érvényű megállapítást tehet a bőséges kiválasztásról, miközben megmarad a jelenet groteszk-performatív jellege. A beszélő „jó” feje különálló entitásként jelenik meg, akinek a beszélővel szemben érdemei vannak („hűségesen kitartott”), ezért „[a]nnyit megérdemel, hogy szédüléssel gyötörhessen”. És ezzel a méltányosságperformansszal – vegyük észre – a beszélő felülemelkedik testi gyengeségén.
Performativitás helyett hasonlatokkal találkozunk, amikor Luther az emberi testről általánosságban beszél. Az emberi test az ő szemében hol olyan, mint az üvegpohár (törékeny), hol meg, mint az agyagfazék (szintén törékeny, és étkezésre is, ürítkezésre is használható).
Megint máskor: „Az emberi test ocsmány lúgostömlő, átszivárog és átfolyik rajta verejték, pisa, szar, nyál, takony és mindenféle más gonosz nedvek.” A teljesség kedvéért még hozzáteszi: „A múltkor addig vakartam a lábamat, míg végül négyféle nyirok csorgott belőle.”[9] Ezzel szembeállítja a fiatalok, különösen a kisgyerekek testi tökéletességét (amely persze mulandó), és összekapcsolja a kisgyerekek naiv (ezért reflektálatlan és problémátlan, ezért a felnőttekénél tökéletesebb) hitét. Ez pedig Luther szerint nagyobb testi tökéletességgel is együtt jár: „Kedves uram, nézze kelmed a kisgyerekeket, akiknek teste tisztább és romlatlanabb a felnőtt emberénél, minthogy valamelyest még, bár igen kevéssé, Ádám eredeti lénye jellemző rájuk. Szemük, fülük és többi testrészük szebb, ürülékük nem bűzlik annyira, mint a felnőtteké, mert hiszen fiatalkorunkban minden tagunk tisztább és erősebb.”[10]
Arra is van példa,[11] hogy megütközik egy fiatal állat (a házában élő kiskutya) testi tökéletessége láttán: miért egy oktalan állatnak, nem pedig az emberi lénynek jutottak ezek a hibátlan szemek és fogak? Ugyanakkor csodálja, hogy egy olyan majdnem tökéletes lény, mint az újszülött, olyan – szerinte – tökéletlen közegből jöjjön a világra, mint a vajúdó nő teste: „Ó, hogy Isten ilyen szép fekete szemecskét bír egy darab húsba ültetni, amely pedig egy bűzlő zacskóból, az anyaméhből jött elő. Engem ez arra emlékeztet, mintha valaki fogna egy darab véres hurkát, és szép kis szemecskét dugna bele, meg orrot, meg szájat, meg kezet-lábat; ugyanígy lesz egy darab húsból ember az anyja méhében.”[12i]
Idekapcsolódnak azok a megszólalások is, amelyekben „a nőkről” esik szó. Az idézőjel az általánosságot jelzi: amikor egy-egy konkrét nőről beszél (legtöbbször a feleségéről), a későbbi realista elbeszélőket megelőlegező módon idéz fel szituációkat és jellemvonásokat. Más benyomást keltenek a nőkkel kapcsolatos életszabályok. Ezek mai szemmel olvasva súlyosan szexista megnyilvánulásoknak tűnnek. Luther legalább fél tucat asztali beszélgetésben hangoztatja, hogy a nők csak a háztartárshoz tudnak okosan hozzászólni, nagyobb jelentőségű ügyekhez nem elég széles a látókörük. Egy példa: „Annyi biztos, hogy házi ügyekben és a háztartás dolgaiban a nők a talpraesettebbek, és ők beszélnek jobban, de már az országos közügyekben és egyezkedésekben nem állják meg a helyüket, arra a férfiakat teremtette és rendelte Isten, nem a nőket.”[13] Nem lehet nem észrevenni a beszélő elégedettségét az általa észlelt jelenséggel, amelyet utóbb inkább társadalmi szerepnek nevezhetünk.
Máskor tréfál, de a tréfában leértékelő sztereotípia fogalmazódik meg: „A gaz gyorsan nő, ezért a lányok hamarabb nőnek fel, mint a fiúk.”[14] Néha ennél messzebbre megy a tréfa, a népi nevetéskultúra groteszk durvasága szólal meg benne: „Isten olyannak teremtette a férfit, hogy széles mellkasa és keskeny csípője legyen, hogy odafönt sok bölcsesség férjen belé, az a hely pedig, ahol távozik az ürülék, szűk legyen. A nőknél ez fordítva történt, ezért a nőnek bőséges az ürüléke, és szűkös a bölcsessége.”[15]
Az itt és hasonló szöveghelyeken megmutatkozó patriarchális fölényeskedés nem fedheti el azt a tényt, hogy Luther valójában nagyra becsülte a nőket és a női nemet, valamint, ami ezzel összefügg, a házasság intézményét.
Erről is találunk számos megszólalást. Nézzünk egyet: „A Szentlélek dicséri a nőket, úgymint Juditot, Esztert, Sárát etc., és a pogányok is dicsérték Lucretiát, Artemisiát. Nők nélkül nem lehetne házasság, és nem maradna fenn a világ. A nősülés orvosszer a bujálkodás ellen, tisztes mértéket szab neki, mert a test és a vér a maga módja szerint tisztátalan marad, míg csak lapáttal nem zúdítják rá a földet. Egy nő az élet során baráti, szeretni való és mulattató társunk. Nők szülik és nevelik a gyermekeket, ők vezetik a háztartást, ők osztják szét megfontoltan, ami a férfi keresménye és szerzeménye, és ők ügyelnek rá, hogy a vagyont ne oktalanul elherdálják, hanem kinek-kinek megadassék, ami jár neki. Ezért nevezi őket a Szentlélek a ház becsületének: mert az kell, hogy a ház becsületére váljanak, és ők legyenek a ház ékessége, dísze. Hajlamosak az irgalmasságra, mert Istentől mindenekelőtt arra vannak teremtve, hogy gyermekeket hozzanak a világra, hogy a férfiak örömüket és kedvüket leljék bennük, és hogy irgalmas szívűek legyenek.”[16]
Látszik az életrajzi háttér: az a női ideáltípus, amely Luther szavaiban körvonalazódik, a feleségről, Katharina von Bora személyéről és tevékenységéről mintázott. A szövegben desztillálva benne vannak azok az apró-cseprő összeütközések, házbeli hatásköri konfliktusok is, amelyekről Luther máshol bővebben is szót ejt. És benne van a férfi pozíciójának megszilárdítása a felsőbb instancia által, az „Istentől arra vannak teremtve, hogy” formula (legalább annyira gesztus, mint érv) alkalmazása révén.
Nem kérhetjük számon egy késő középkori, kora újkori személyiségen a nemek egyenrangúságának jóval későbbi eszméjét. Annyi biztos, hogy Luthertől távol állt a nők becsmérlése vagy kigúnyolása, amelyre azonban a korszak irodalmában sok példát találunk.
A fenti idézetekből az is kiderül, mit gondol Luther a nemi ösztönről (amelyet inkább a férfiak vágyaként vesz figyelembe): afféle szükséges rossznak tekinti. A házasság intézménye révén igyekszik kivonni az ördög ellenőrzése alól. Egy pörlekedő hangvételű szövegben felhívja az ördög figyelmét, hogy nem ő teremtette az emberi szaporítószerveket, hanem Isten, és így az ember sem az ördögnek tartozik felelősséggel azok törvényes vagy akár bűnös működtetéséért.
Viszont a házasságon kívüli örömszerzés bármely formáját az önkielégítéstől a prostituáltak látogatásáig (egyebekről nem szólva) kilengésnek, végső soron rendészeti feladatnak tartja, nyilvánvaló összefüggésben saját egyszemélyi intézmény voltával és az általa épített egyház népnevelő-rendfenntartó funkciójával. Ebben a tárgykörben is megjelenik az ördög (mint „a kurválkodás ördöge”), de Luther a szexualitás egészét gyakorlatiasan fogja fel: „Úgy vélem, ha Isten azt parancsolta volna, hogy a nő minden férfit magához engedjen, aki csak jön, és a férfi is összeszűrje a levet minden elébe kerülő nővel, akkor az emberek igen hamar megcsömörlenének a feslett élettől, és hevesen áhítanák a házasság intézményét. […] Fiatal legények esetében nem lep meg a dolog, mert ahol egymás mellett a tűz meg a szalma, ott hamar felcsap a láng. Továbbá a fiatalok úgyis fiatalok, hát még ha alkalmuk nyílik paráznaságra.”[17]
Luthernek nagy gyakorlata volt a nevelésben apaként és tanítómesterként egyaránt. Számos megszólalásában hangsúlyozza a nevelői szigor fontosságát, de legalább ennyire fontosnak tartja, hogy a szigor arányos legyen, továbbá méltányossággal és szeretettel járjon. Évtizedekkel később is keserűen emlegeti, hogy gyerekkorában apja apróságokért is kíméletlenül megfenyítette, és figyelmezteti beszélgetőtársait: az ilyen fenyítések hatására a gyerek vagy dacos lesz, vagy ijedős.
Olyan témák is felbukkantak az asztali beszélgetések során, amelyek közvetve kapcsolódnak az emberi testhez és lélekhez. E téren is jól felismerhető Luther észjárása, amely egyszerre fogja fel a dolgokat konkrét tárgyszerűségükben és a teremtményiség egészében. Így szól, amikor azzal a kérdéssel kerül szembe, hogy miért házakban lakunk: „Az ég alá vagyunk teremtve; az pedig, hogy házakban lakunk, Ádám bűnbeesésének és az ember bűnös voltának következménye. Ahogyan a beteg embert is patikából hozott orvosságos tégelyek veszik körül, és flastromra van szüksége, ugyanúgy nekünk is szükségünk van kamrára, szobára, házra, ruházatra, ételre és italra, ágyra és derékaljra. Ádám bűnbeesése előtt olyanok lettünk volna, mint azok a kis legények, akik csupaszon és pucéran szaladgálnak; akkor nem kellene ács, kőműves, szabó, sem pedig varga nekünk, és elvolnánk házak nélkül.”[18] Egy másik beszédében a kenyér fogyasztását és a gabonatermesztést magyarázza a bűnbeeséssel, mondván: ha nem történt volna bűnbeesés, az ember gyümölcsöt fogyasztana. Ez a gondolat rímel az antik aranykormítoszra; de merőben más az eszmetörténeti háttere.
Luther még az ízlésítéleteket is visszavezeti a teremtményiség egészére. Nem egyszerűen arról van szó (noha valószínű), hogy jobban kedvelte a bort, mint a sört, hanem a bort szakrális italnak tartotta, a sört pedig nem: „A bor dicséretes dolog, és szó esik róla a Szentírásban (Zsolt 104,15; 1Tim 5,23), a sör pedig emberi hagyomány.”[19] A rangsorolás mögött nemzetgazdászati gondolatok is állnak: „Aki a sörfőzést kitalálta, az a romlást hozta Németországra. Ettől van tartományainkban ilyen nagy drágaság. A gabonának egy részét megeszik a lovak, mert több zabot szokás vetni, mint búzát; aztán a derék parasztok és polgárok megisszák sör alakjában a maradék gabonának majdnem a nagyobbik hányadát. Ugyanezért a nemes Türingia tartományban, ahol fölöttébb termékeny a föld, a gazdák ezt a kópéságot művelik: ahol régebben jóféle gabona termett, ott most csüllengnek [festékgyártáshoz használt növény – a ford.] kell nőnie, amely a földet annyira kiperzseli és kiszívja, hogy az minden mértéken túlmegy.”[20]
Ebből a rövid szemlélődésből is kiderül, hogy Luther gondolkodásában mind a test, mind a lélek kulcsfogalom, és igen sokféleképpen összefüggnek az általa szóba hozott jelenségekkel és egymással is.
Luther vendégei – többnyire diákok és lelkipásztorok – másfél évtizeden át jegyzetelték házigazdájuknak az asztalánál elhangzott szavait. A beszélgetések tárgya többnyire teológiai, egyházi kérdések, kül- és belpolitika, a pápa és a rivális hitújító irányzatok elítélése, csupa komoly és testiségtől távol álló dolog. De még ezek is telítve vannak Luther kedélyhullámaival és a korabeli köznapi élet kisebb-nagyobb mozzanataival. Amikor pedig Luther akár közvetve, akár közvetlenül a test és a lélek dolgairól beszél, olyan szövegeket kapunk, amelyek egy modern tudatregény ide-oda ugráló, meg-megszaggatott belső monológjára emlékeztetnek.
* * *
A szerző többek között József Attila-díjas és Artisjus Irodalmi Nagydíjas író, műfordító. Regények, elbeszélések és drámák mellett a német nyelvű irodalom klasszikusainak fordítója (fordította Luther Márton, Sebastian Brant, Walther von der Vogelweide műveit is). Legutóbbi kötete Kárpótlás címmel jelent meg (Pesti Kalligram Kft., 2022).
Forrásművek
Luther, Martin: Levelek. Szerk. Csepregi Zoltán. Ford. Csepregi Zoltán et al. Luther Kiadó, Budapest, 2013. (Luther válogatott művei 7.)
Luther, Martin: Asztali beszélgetések. Szerk. Csepregi Zoltán. Ford. Márton László et al. Luther Kiadó, Budapest, 2014. (Luther válogatott művei 8.)
Jegyzetek
[1] LVM 8: 626–627. o.
[2] Uo. 664. o.
[3] Pl. uo. 96–97. o.
[4] Uo. 634. o.
[5] Uo. 523–524. o.
[6] Autofikciós performansznak nevezem azokat a gondolatkísérleteket, amelyekben Luther önmagát vagy embertársait a valóságostól radikálisan eltérő testi-természeti állapotban képzeli el. Feltételezhetjük, hogy az asztali beszédaktusok során gesztusokkal is szemléltette, amit elmondott.
[7] LVM 8: 349–350. o.
[8] LVM 7: 554. o.
[9] LVM 8: 298. o.
[10] Uo. 506–507. o.
[11] Uo. 167. o.
[12] Uo. 298. o.
[13] Uo. 264. o.
[14] Uo. 348. o.
[15] Uo. 264. o.
[16] Uo. 66. o.
[17] Uo. 609–610. o.
[18] Uo. 192. o.
[19] Uo. 103. o.
[20] Uo. 211–212. o.
* * *
A cikk eredetileg a Credo folyóirat 28. évfolyam 2022/4. számában jelent meg.
A Credo evangélikus folyóirat megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, előfizethető nyomtatott vagy digitális formában, valamint a nyomtatott lapszámok külön is megvásárolhatók a kiadó webáruházában.