Teológiai antropológia és body theology

Varga Gyöngyi

„Az Ige test­té lett” – ol­vas­suk János evan­gé­li­u­má­ban. De ho­gyan te­kin­tett az em­be­ri test­re, a „húsra” az Ószö­vet­ség? És egy­ál­ta­lán: ho­gyan lett a te­rem­tés során az ember élő­lény? Mi­ként for­má­ló­dott az Ótes­ta­men­tum­ban ki­bon­ta­ko­zó em­ber­kép az ókori görög fi­lo­zó­fia szem­lé­let­mód­ja nyo­mán? Ennek járt utána Varga Gyön­gyi evan­gé­li­kus lel­kész, teo­ló­gus, tan­szék­ve­ze­tő egye­te­mi do­cens. Ta­nul­má­nya a Credo evan­gé­li­kus fo­lyó­irat 2022. évi utol­só, az em­bert mint test és lélek egy­sé­gét kö­rül­já­ró szá­má­ban je­lent meg.

A múlt szá­zad vé­gé­től a ke­resz­tény teo­ló­gi­ai gon­dol­ko­dás­ban egyre na­gyobb hang­súly he­lye­ző­dött az ant­ro­po­ló­gia kér­dés­fel­te­vé­se­i­re. Nem vé­let­le­nül. Szá­mos ki­vál­tó oka volt annak, hogy elő­tér­be ke­rül­tek az em­be­ri va­ló­sá­gunk­kal össze­füg­gő témák. A 20. szá­zad tör­té­nel­mi trau­mái, el­ső­sor­ban a két vi­lág­há­bo­rú és az erő­szak glo­bá­lis ha­tá­sa­i­val való szem­be­sü­lés, az em­ber­te­len­ség, a nép­ir­tá­sok máig fel­dol­go­zat­lan sok­kot okoz­tak az em­be­ri­ség­nek. Ehhez járul még a te­rem­tett világ, az élő kör­nye­zet pusz­tí­tá­sá­nak és pusz­tu­lá­sá­nak ta­pasz­ta­la­ta, amely­hez „in­va­zív” ci­vi­li­zá­ci­ós stra­té­gi­á­ink, va­la­mint a túl­né­pe­se­dés­sel össze­füg­gő prob­lé­mák ve­zet­tek. A ki­vál­tó okok közé so­rol­hat­juk to­váb­bá a „sze­xu­á­lis for­ra­da­lom” je­len­sé­gét és a többi „sza­bad­ság­moz­gal­mat” is, ame­lyek kü­lön­bö­ző népek, ki­sebb­sé­gek, mar­gi­na­li­zált cso­por­tok, il­let­ve a nemek egyen­jo­gú­sá­gá­ért, meg­be­csü­lé­sé­ért küz­döt­tek és küz­de­nek ma is.

A múlt szá­zad utol­só év­ti­ze­de­i­től kezd­ve egyre-​másra je­len­tek meg köny­vek, cí­mük­ben a body és theo­logy ki­fe­je­zé­sek­kel.^[1] A ka­to­li­kus egy­ház­ban II. János Pál pápa mun­kás­sá­ga jelzi azt a tu­da­tos nyi­tást, ref­le­xi­ós kész­sé­get, amely be­eme­li az ember gyar­ló­sá­gá­nak és mél­tó­sá­gá­nak kér­dé­se­it, a férfi-​ és női test, a sze­xu­a­li­tás spi­ri­tu­á­lis di­men­zi­ó­já­nak té­má­ját a ke­resz­tény teo­ló­gi­ai gon­dol­ko­dás­ba.^[2] El­ér­ke­zett az idő, hogy végre ér­dem­ben tör­tén­jen ref­le­xió hosszú év­szá­za­dok „test­ide­gen”, sőt to­vább­me­gyek: el­ső­sor­ban is a női tes­tet meg­ve­tő, azt gyak­ran dé­mo­ni­zá­ló teo­ló­gi­ai meg­kö­ze­lí­té­se­i­re, és el­vé­gez­he­tő le­gyen e sok kárt okozó szem­lé­let­mó­dok kri­ti­kai ér­té­ke­lé­se.

Ebben a ta­nul­mány­ban a test teo­ló­gi­á­ját az Ószö­vet­ség­ben meg­fo­gal­ma­zó­dó kon­cep­ci­ók össze­füg­gé­sé­ben vizs­gá­lom. Arra a kér­dés­re ke­re­sem a vá­laszt, hogy mi­ként ref­lek­tál­nak az Ótes­ta­men­tum szer­zői az em­be­ri test és a tes­ti­ség fi­zio­ló­gi­ai, pszi­chés, szo­ci­á­lis, társadalmi-​politikai és val­lá­si as­pek­tu­sa­i­ra, és mi­lyen vi­szony­ban áll­nak egy­más­sal e kü­lön­bö­ző meg­kö­ze­lí­té­sek. Beszélhetünk-​e ennek kap­csán body theo­logyról az Ószö­vet­ség­ben?

Hús – test – élet

Az Ószö­vet­ség ant­ro­po­ló­gi­ai szem­lé­let­mód­já­ban a test, a test­ré­szek te­kin­te­té­ben nem ta­lá­lunk rend­sze­re­ző, il­let­ve ana­li­ti­kus meg­kö­ze­lí­té­se­ket; hi­á­nyoz­nak a fo­gal­mi de­fi­ní­ci­ók, el­vont ér­te­ke­zé­sek a test mű­kö­dé­sé­vel, az egyes szer­vek funk­ci­ó­i­val kap­cso­lat­ban. Ez ért­he­tő, hi­szen az ókori Ke­le­ten – amennyi­re a ko­ra­be­li for­rá­sok be­te­kin­tést en­ged­nek az or­vos­lás gya­kor­la­tá­ba – nem volt ál­ta­lá­no­san fej­lett szin­ten az or­vos­tu­do­mány, és az ókor­ban nem írtak a mi fo­gal­ma­ink sze­rin­ti ana­tó­mi­ai mű­ve­ket, or­vo­si szak­iro­dal­mat. Ennek el­le­né­re a bib­li­ai em­be­rek is – adott le­he­tő­sé­ge­ik­hez mér­ten – többé-​kevésbé tisz­tá­ban vol­tak tes­tük fi­zio­ló­gi­ai mű­kö­dé­sé­vel. Ezt az is bi­zo­nyít­ja, hogy a test ant­ro­po­ló­gi­ai ref­le­xi­ó­já­val gyak­ran ta­lál­ko­zunk az Ószö­vet­ség­ben: meg­kö­ze­lí­tő­leg két­száz­öt­ven héber fo­ga­lom kerül elénk, amely va­la­mely test­részt, szer­vet vagy testi funk­ci­ót jelöl.^[3]

A lé­te­zők kéz­zel­fog­ha­tó, lát­ha­tó anya­gi va­ló­sá­gát a bib­li­ai em­be­rek a hús fo­gal­má­val írták le. Az Ószö­vet­ség­ben a héber bā’sār főnév fe­je­zi ki az ál­lat­vi­lág és az ember ér­zék­szer­vek­kel meg­ra­gad­ha­tó ma­te­ri­á­lis mi­vol­tát, az élő­lé­nyek „fi­zi­ku­mát”.^[4] A „test” (test­al­kat, test­fel­épí­tés, ter­met) fo­gal­mi körét is ez a szó fog­lal­ja ma­gá­ban, mivel nin­cse­nek külön sza­vak ezek­re a ki­fe­je­zé­sek­re.

A „hús­test” a te­remt­mé­nyi lét leg­alap­ve­tőbb as­pek­tu­sa: min­de­nek­előtt a ha­lan­dó­ság, mu­lan­dó­ság, esen­dő­ség, gyar­ló­ság gon­do­la­ta kap­cso­ló­dik hozzá.^[5] A pró­fé­tai meg­kö­ze­lí­tés sze­rint „[m]inden test csak fű” (Ézs 40,6): vagy­is a te­rem­tett világ „ma­ga­sabb rendű” élet­for­má­i­ra is – a nö­vé­nyek­hez ha­son­ló­an – idő­ben kor­lá­to­zott lét, tö­ré­keny­ség és ki­szol­gál­ta­tott­ság jel­lem­ző. Ebben az alap­ve­tő meg­ha­tá­ro­zott­sá­guk­ban az élő­lé­nyek nem kü­lön­böz­nek egy­más­tól.^[6]

A test ugyan­ak­kor a bib­li­ai gon­dol­ko­dás sze­rint a re­a­li­tás ér­zé­ke­lé­sé­nek el­en­ged­he­tet­len esz­kö­ze, így a te­rem­tő Is­ten­nel való kap­cso­lat, a transz­cen­dens va­ló­ság ta­pasz­ta­lá­sa is ezen a „csa­tor­nán” ke­resz­tül va­ló­sul meg. Az élő­lé­nyek testi va­ló­sá­ga szo­ro­san össze­függ élet­te­li­sé­gük­kel, ér­zel­me­ik­kel, tu­da­tuk mű­kö­dé­sé­vel, spi­ri­tu­á­lis ér­zé­keny­sé­gük­kel. A zsol­tá­ros így fo­gal­maz: „Ó, Isten, te vagy Is­te­nem, hoz­zád vá­gya­ko­zom! Utá­nad szom­ja­zik lel­kem, utá­nad só­vá­rog tes­tem, mint ki­szik­kadt, kopár, víz­te­len föld.” (Zsolt 63,2) Egy másik zsol­tár­szö­veg­ben pedig ezt ol­vas­suk: „Tes­tem és lel­kem uj­jong­va kiált az élő Is­ten­hez.” (Zsolt 84,3) A test éppen ezért – mu­lan­dó­sá­ga el­le­né­re is – min­dig fon­tos mi­nő­sé­get kép­vi­sel a Szent­írás­ban.

Mind­emel­lett a hús­test ki­fe­je­zés a bib­li­ai idők em­be­re­it szo­ci­á­lis vi­szony­rend­sze­rük­re, ro­ko­ni kap­cso­la­ta­ik­ra is em­lé­kez­tet­te.^[7] Arra ta­ní­tot­ta őket, hogy végső soron min­den­ki min­den­ki­vel össze­függ a te­rem­tés kez­de­té­től fogva, hi­szen az Örök­ké­va­ló egy vér­ből – egy hús­ból – te­rem­tet­te az em­be­ri­sé­get. Ami­kor – a tör­té­net sze­rint – Ádám, az ember így kiált fel se­gí­tő­tár­sát látva: „Ez most már cson­tom­ból való csont, tes­tem­ből való test” (1Móz 2,23), mon­da­ta erre az egy­ség­re, össze­tar­to­zás­ra utal. Ami­kor pedig Jákób Ézsau ha­rag­ja elől me­ne­kül­ve meg­ér­ke­zik Lá­bán­hoz, nagy­báty­já­hoz, akkor ha­son­ló je­le­net­nek le­he­tünk tanúi: „Bi­zony, az én cson­tom és húsom vagy te!” – kiált föl Lábán, uno­ka­öccsé­vel ta­lál­koz­va. (1Móz 29,14) Ér­de­kes módon Jó­zsef test­vé­re­i­nek is eszé­be ötlik a vér­sé­gi kap­cso­lat, mi­előtt va­ló­ra vál­ta­nák gyil­kos ter­vü­ket: „Gyer­tek, adjuk el az izmae­lieknek, de ne emel­jünk rá kezet, hi­szen a mi tes­tünk és vé­rünk ő!” (1Móz 37,27) Ez az érv elég erős­nek bi­zo­nyul ahhoz, hogy végül meg­kí­mél­jék. Kü­lö­nö­sen szép, aho­gyan a ma­gyar nyelv „rá­érez” és fi­gyel­mez­tet erre a kö­te­lék­re: test­vér sza­vunk pon­to­san ezt az ere­den­dő össze­tar­to­zást fe­je­zi ki.

Az ószö­vet­sé­gi szer­zők tá­gabb körre: a fele­barátra, a klán vagy a nép tag­já­nak meg­je­lö­lé­sé­re, az em­ber­társ­ra és oly­kor az egész em­be­ri­ség­re vo­nat­koz­tat­va is hasz­nál­ják a bā’sār szót. A ki­fe­je­zés végső soron min­den­kit ma­gá­ba ölel.^[8] A bib­li­ai em­be­rek el­sőd­le­ge­sen a na­gyobb kö­zös­ség tag­ja­ként ér­tel­mez­ték ön­ma­gu­kat. A kö­zös­ség mint „test” fog­lal­ja ma­gá­ban az egyes em­bert, aki annak „funk­ci­o­ná­lis” része, al­ko­tó­ele­me. Így ért­he­tő Pál apos­tol szem­lé­le­tes képe is a Krisz­tus­ban lét­re­hí­vott és ki­bon­ta­ko­zó egy­ház­test­ről: „Ti pedig Krisz­tus teste vagy­tok, és egyen­ként annak tag­jai.” (1Kor 12,27)

Isten teste?

Mon­da­nunk sem kell, a bā’sār ki­fe­je­zést soha nem vo­nat­koz­tat­ják Is­ten­re az Ótes­ta­men­tum­ban: JHVH-​nak nincs hús­tes­te, ő lát­ha­tat­lan, sőt áb­rá­zol­ha­tat­lan Lé­te­ző. Mi­helyt fi­zi­kai tes­tet „kap”, azon­nal bál­vány lesz be­lő­le: em­ber­kéz al­kot­ta, te­he­tet­len te­remt­mény. Az ószö­vet­sé­gi teo­ló­gi­á­ban fo­lya­ma­tos po­lé­mi­át lá­tunk a kör­nye­ző népek ál­ta­lá­nos val­lás­gya­kor­la­tá­val szem­ben, amely­nek ke­re­té­ben mind­un­ta­lan a Te­rem­tő te­remt­ménnyé való „le­fo­ko­zá­sa” megy végbe. Fő­ként a pró­fé­ták­nál ol­vas­ha­tunk ve­he­mens kri­ti­ká­kat, ame­lyek az em­ber­kéz al­kot­ta is­te­nek hi­á­ba­va­ló­sá­gát hang­sú­lyoz­zák.^[9]

JHVH szó-​Isten, nem kép-​isten: is­ten­sé­gé­nek lé­nye­gét ki­je­len­té­se (Igé­jé­ben meg­fo­gal­ma­zott én­köz­lé­se) és nem külső meg­je­le­né­se adja. Iz­ra­el Is­te­ne au­to­nóm és szu­ve­rén Úr. A kép­ti­la­lom JHVH-​val kap­cso­lat­ban el­ső­sor­ban arra vo­nat­ko­zik, hogy ő sem­mi­lyen módon nem tár­gyi­a­sít­ha­tó, nem egy­sze­rű­sít­he­tő le egy kép min­tá­já­ra vagy szo­bor for­má­já­ra. Ki­zárt dolog, hogy az ember bár­mi­re is uta­sít­sa őt, il­let­ve, hogy „le­ke­nye­rez­ze”, ma­ni­pu­lál­ja ál­do­za­ti aján­dé­ka­i­val.

Egyet­len te­rü­let van, amely men­te­sül e szi­go­rú til­tás alól: ez a nyel­vi és men­tá­lis képek vi­lá­ga. Az ant­ro­po­morf be­széd­mód meg­en­ge­dett JHVH-​val kap­cso­lat­ban: ho­gyan is tudná az ember más módon meg­kö­ze­lí­te­ni őt?^[10] Té­mánk szem­pont­já­ból kü­lö­nö­sen is ér­de­kes, hogy az Örök­ké­va­ló „sze­mé­lyi­ség­je­gyei”, ér­zel­mi meg­nyil­vá­nu­lá­sai, cse­le­ke­de­tei és be­szé­de egy­aránt nyel­vi me­ta­fo­rák­ban ref­lek­tált tar­tal­mak az Ószö­vet­ség­ben. A szent­írók za­var­ba ejtő ter­mé­sze­tes­ség­gel utal­nak JHVH egyes test­részeire, ha mon­da­ni­va­ló­juk úgy kí­ván­ja. Két példa ele­gen­dő lesz most ennek il­luszt­rá­lá­sá­ra: „Ma­gasz­tal­já­tok Is­te­nün­ket, az Urat, bo­rul­ja­tok le lába zsá­mo­lya előtt, mert szent ő!” (Zsolt 99,5) „Hoz­zád ki­ál­tok, mert meg­hall­gatsz, Is­te­nem. For­dítsd felém fü­le­det, hall­gasd meg be­szé­de­met! Tégy cso­dát hí­ved­del, mert te meg­sza­ba­dí­tod azo­kat, akik job­bod­hoz me­ne­kül­nek tá­ma­dó­ik elől. Őrizz engem, mint sze­med fé­nyét, rejts el szár­nya­id ár­nyé­ká­ba…” (Zsolt 17,6–8)

Mind­az, amit az Ótes­ta­men­tum szö­ve­gei Isten „tes­té­ről” mon­da­nak, szá­mom­ra két fő gon­do­la­ti cso­mó­pont­ba ren­de­ző­dik. Elő­ször is: az Ószö­vet­ség­ben az ant­ro­po­ló­gia és az ant­ro­po­morf meg­kö­ze­lí­tés szo­ro­san össze­kap­cso­ló­dik egy­más­sal, el­ső­sor­ban Is­ten­re vo­nat­ko­zó­an. Az em­be­ri „ol­va­sat” lé­nye­ge abban áll, hogy Is­ten­ről, a transz­cen­dens va­ló­ság mi­ben­lé­té­ről csu­pán a ren­del­ke­zé­sünk­re álló nyel­vi esz­kö­zök­kel, ant­ro­po­ló­gi­ai meg­ha­tá­ro­zott­sá­gunk pers­pek­tí­vá­já­ból tu­dunk fo­gal­mat al­kot­ni. A bib­li­ai is­ten­ké­pek maguk is em­be­ri „konst­ruk­ci­ók”: szá­munk­ra is­me­rős és meg­fog­ha­tó mi­nő­sé­gek, tar­tal­mak, szim­bó­lu­mok ki­tá­gí­tá­sai, ki­ve­tí­té­sei a „Messze Több­re”. He­lyén­va­ló tehát, ha mind­ezt tu­da­to­sít­va to­vább­ra is teret adunk ant­ro­po­morf is­ten­ké­pe­ink­nek, és nem „írjuk le” azo­kat mint túl­ha­la­dott, naiv meg­kö­ze­lí­té­se­ket.

Má­sod­szor: a „te­rem­tett tes­tek”, vagy­is az élő­lé­nyek és élet­te­len dol­gok fi­zi­kai va­ló­sá­ga Isten vég­te­len­sé­gé­be és tel­jes­sé­gé­be „ágya­zó­dik” be. Az ő – szim­bo­li­kus ér­te­lem­ben vett – „teste” fogja át és fog­lal­ja ma­gá­ban az egész te­rem­tést. Ezt ne­vez­zük a teo­ló­gi­ai gon­dol­ko­dás­ban „pa­nen­te­iz­mus­nak”.^[11] Pál are­o­pá­go­szi be­szé­dé­ben fo­gal­maz­za meg ezt a leg­vi­lá­go­sab­ban: „…őben­ne élünk, moz­gunk és va­gyunk.” (Ap­Csel 17,28) A kor­társ ke­resz­tény body theo­logyk ál­ta­lá­ban ki­emel­ten fog­lal­koz­nak a téma ezen as­pek­tu­sá­val, pár­be­szé­det foly­tat­va ilyen módon pél­dá­ul az öko­teo­ló­gi­á­val és annak kér­dés­fel­ve­té­se­i­vel.^[12]

„Így lett az ember élő­lény”

Nem kell sokat elő­re­la­poz­nunk az Ószö­vet­ség­ben ahhoz, hogy máris szem­be­ta­lál­koz­zunk a „test teo­ló­gi­á­já­val”. A má­so­dik te­rem­tés­el­be­szé­lés­ben (1Móz 2,4–25) fo­gal­ma­zó­dik meg a gon­do­lat, hogy az első és má­so­dik em­be­ri te­remt­mény: a férfi és a nő Isten aka­ra­tá­ból egyet­len, szer­ves „test­kö­zös­sé­get” alkot.

1Móz 2,21–24-ben ezt ol­vas­suk: „Mély álmot bo­csá­tott azért az Úr­is­ten az em­ber­re, és az el­aludt. Akkor ki­vet­te az egyik ol­dal­bor­dá­ját, és húst tett a he­lyé­re. Az em­ber­ből ki­vett ol­dal­bor­dát az Úr­is­ten asszonnyá for­mál­ta, és oda­ve­zet­te az em­ber­hez. Akkor ezt mond­ta az ember: Ez most már cson­tom­ból való csont, tes­tem­ből való test. Asszony­em­ber le­gyen a neve: mert férfi­emberből vé­te­tett. Ezért hagy­ja el a férfi apját és any­ját, ra­gasz­ko­dik fe­le­sé­gé­hez, és ezért lesz­nek egy test­té.”

Az ószö­vet­sé­gi ha­gyo­má­nyok a te­rem­tett világ egé­szé­re az ember né­ző­pont­já­ból te­kin­te­nek. Ez az előbb em­lí­tett, idő­ben ré­geb­bi, úgy­ne­ve­zett jah­vis­ta^[13] te­rem­tés­el­be­szé­lés tel­je­sen az em­ber­re (el­ső­sor­ban a fér­fi­ra), annak kap­cso­lat­rend­sze­ré­re és a vi­lág­ban be­töl­tött fel­ada­tá­ra kon­cent­rál, és köré ren­de­zi a te­rem­tés egész struk­tú­rá­ját.

Ebben a szö­veg­rész­ben a szent­író a hús­test fo­gal­má­val jut­tat­ja ki­fe­je­zés­re a férfi és a nő kö­zöt­ti össze­tar­to­zást, a ket­tő­jük kap­cso­la­tá­ban meg­va­ló­su­ló egy­sé­get. Az is­ten­kép, amellyel itt ta­lál­ko­zunk, az anya­got, agya­got for­má­ló, mű­vé­szi ké­pes­sé­gű fa­ze­kas­nak az ókori Ke­le­ten szin­te min­de­nütt is­mert to­po­szá­ból bon­ta­ko­zik ki. A fa­ze­kas azon­ban, aki meg­mun­kál­ja a ter­mő­föld anya­gát,^[14] né­mi­képp „mű­tő­or­vos” is itt. Egy be­avat­ko­zás révén a fér­fi­test­ből ki­vett me­re­ví­tő „szerv” a nő tes­té­nek lesz az alap­ja: hé­be­rül ez a cēla‘, ame­lyet „bor­da­ként”, il­let­ve „ol­dal­só rész­ként” for­dít­ha­tunk.^[15]

Ér­de­kes per­sze, hogy az ural­ko­dó pat­ri­ar­chá­lis szem­lé­let ér­tel­mé­ben itt meg­for­dul a ter­mé­sze­tes „sor­ren­di­ség”: nem az asszony tes­té­ből szár­ma­zik a fér­fi­em­ber a fo­gan­ta­tás, majd a szü­lés révén, hanem a kez­det kez­de­tén a férfi tes­té­ből ered az em­be­ri élet!

Ez a má­so­dik te­rem­tés­el­be­szé­lés arra a kér­dés­re is vá­laszt pró­bál adni, hogy mi­ként lesz az ember (nyil­ván a férfi és a nő együt­te­sen) élő­lénnyé. 1Móz 2,7-ben ezt a meg­le­he­tő­sen szűk­sza­vú ki­je­len­tést ol­vas­suk: „Az­után meg­for­mál­ta az Úr­is­ten az em­bert a föld po­rá­ból, és az élet le­he­le­tét le­hel­te az or­rá­ba. Így lett az ember élő­lény.” Ebben a rövid mon­dat­ban két fon­tos ant­ro­po­ló­gi­ai ki­fe­je­zés­sel is ta­lál­koz­ha­tunk. Az „élet le­he­le­te” (hé­be­rül: nišmat ḥajjīm) a lé­leg­ze­tet, az élet­erőt, az ener­gi­át je­len­ti; a teo­ló­gi­ai kon­cep­ció ér­tel­mé­ben ezt az élő Isten le­he­li bele a föld po­rá­ból gyúrt em­be­ri test­be, pon­to­sab­ban az ember or­rá­ba. Így „ani­mál­ja”, lel­ke­sí­ti őt, hogy ak­ti­vi­tá­sá­val ő maga is ala­kít­sa a kör­nye­ző vi­lá­got. A másik ki­fe­je­zés a vers végén ol­vas­ha­tó: az ember élő­lény (hé­be­rül: næfæš ḥajjāh). Ez a szó­kap­cso­lat el­ső­sor­ban az élők­nek az élet­te­le­nek­től való meg­kü­lön­böz­te­té­sé­re utal. Ugyan­ak­kor a min­den lé­te­zők „Ere­dő­jé­vel”: JHVH-​val való ere­den­dő kap­cso­la­tot is ki­fe­je­zés­re jut­tat­ja.

Az ószö­vet­sé­gi szent­írók a hús­test (bā’sār) mel­lett gyak­ran ezt a næfæš ki­fe­je­zést hasz­nál­ják annak meg­mu­ta­tá­sá­ra, ér­zé­kel­te­té­sé­re, hogy az ember mint te­remt­mény mennyi­re komp­lex, mai szó­hasz­ná­lat­tal élve: pszi­cho­szo­ma­ti­kus egy­ség. Ám éppen a næfæš (egy­sze­rűbb át­írás­sal: nefes) fo­gal­mi és teo­ló­gi­ai hát­te­re a leg­ke­vés­bé meg­ra­gad­ha­tó a poszt­mo­dern ember szá­má­ra. A ki­fe­je­zés el­sőd­le­ges je­len­té­se: ’torok, gége’, de a szó a só­haj­tást, lé­leg­zést, va­la­mint az óhajt, a vá­gya­ko­zást is ma­gá­ban fog­lal­ja.

H. W. Wolff így ír róla: az ember „egye­di­sé­gé­ben szá­mon­tar­tott élő­lény […], aki az éle­tet nem ön­ma­gá­tól kapta, és azt nem képes ön­ál­ló­an fenn­tar­ta­ni, hanem aki élet­erős vá­gya­ko­zás­sal só­vá­rog az élet után, úgy, aho­gyan azt a torok, a táp­lá­lék­fel­vé­tel és lé­leg­zet­vé­tel szer­ve és a nyak mint kü­lö­nö­sen se­bez­he­tő test­rész szem­lé­le­tes­sé te­szik. Mivel a nefes az em­bert így szük­ség­le­te­i­től való füg­gé­sé­ben és vá­gya­ko­zá­sa­i­ban mu­tat­ja meg, ez ma­gá­ban fog­lal­ja emo­ci­o­ná­lis ér­zé­keny­sé­gét és ér­zel­me­i­ben való se­bez­he­tő­sé­gét is. […] A nefes azon­ban soha nem válik ki­mon­dot­tan szel­le­mi te­vé­keny­sé­gek ala­nyá­vá.”^[16]

A hús­test és az életerő-​lehelet szer­ves egy­ség­ben van­nak tehát egy­más­sal, és együtt al­kot­ják a sze­mélyt, aki földi va­ló­sá­gá­ban min­de­nes­tül Is­ten­re szo­ru­ló, tö­ré­keny em­be­ri lény, ám ugyan­ak­kor spi­ri­tu­á­lis ér­zé­keny­sé­ge (is­ten­ké­pű­sé­ge)^[17] révén ere­den­dő­en össze­kap­cso­ló­dik a transz­cen­dens va­ló­ság­gal.

Em­ber­kép az ókori gö­rö­gök­nél

Ahhoz, hogy iga­zán rá­cso­dál­koz­zunk e ho­lisz­ti­kus ant­ro­po­ló­gi­ai meg­kö­ze­lí­tés­mód­ra, ér­de­mes egy kis ki­té­rőt ten­nünk az ókori görög fi­lo­zó­fia vi­lá­gá­ba. Pla­tón és Arisz­to­te­lész rend­szer­szem­lé­le­tű és rend­szer­al­ko­tó gon­dol­ko­dá­sa kü­lönb­sé­get tesz a lé­te­zők fi­zi­kai és szel­le­mi as­pek­tu­sai kö­zött. Ennek nyo­mán ala­kul ki és ho­no­so­dik meg ebben a kul­túr­kör­ben az úgy­ne­ve­zett di­cho­to­mi­kus, il­let­ve tri­cho­to­mi­kus em­ber­kép, amely egy­más­tól alap­ve­tő­en kü­lön­bö­ző mi­nő­sé­gek­ként ke­ze­li a test (gö­rö­gül: szarksz, il­let­ve szóma), va­la­mint a szel­lem (pne­u­ma), il­let­ve a lélek (pszi­ché) al­ko­tó­ele­me­ket.^[18] A hár­mas fel­osz­tás te­kin­te­té­ben fon­tos hang­sú­lyoz­ni, hogy a pszi­ché fo­gal­ma alatt az ókori görög fi­lo­zó­fia az élet­prin­cí­pi­u­mot, az élő­lé­nyek él­te­tő elvét ér­tet­te, nem a tisz­ta szel­le­mi re­a­li­tást. Ez utób­bit je­löl­ték a pne­u­ma ki­fe­je­zés­sel.^[19]

A görög fi­lo­zó­fi­á­ban meg­gyö­ke­re­zett, a mu­lan­dó test és a hal­ha­tat­lan lélek/szel­lem el­len­tét­pár­já­ban meg­ra­gad­ha­tó du­a­lis­ta ant­ro­po­ló­gi­ai fel­fo­gás azon­ban ide­gen az Ószö­vet­ség teo­ló­gi­ai gon­dol­ko­dá­sá­tól. Az em­be­ri élet szo­ma­ti­kus és pszi­chés/pne­u­ma­ti­kus as­pek­tu­sa­i­nak e szem­be­ál­lí­tá­sa, sőt mi­nő­sé­gi rang­sor­ba ál­lí­tá­sa sehol nem kerül elénk az ótes­ta­men­tu­mi szö­ve­gek­ben.^[20]

Már csak azért sem hoz­ha­tó szin­té­zis­be egy­más­sal a görög-​hellén kul­túr­kör­ben ki­fej­lő­dött lá­tás­mód és a bib­li­ai Iz­ra­el em­ber­ké­pe, mert az ószö­vet­sé­gi szer­ző­ket nem a meg­kü­lön­böz­te­tés fog­lal­koz­tat­ta el­sőd­le­ge­sen, hanem el­len­ke­ző­leg: az em­bert a maga komp­lex va­ló­sá­gá­ban, egy­ség­ként ér­tet­ték és ér­tel­mez­ték. Nyil­ván­va­ló­an tu­da­tá­ban vol­tak a fi­zi­kai és a szel­le­mi, men­tá­lis as­pek­tu­sok el­té­rő vol­tá­nak és sa­já­tos­sá­ga­i­nak, de a lé­nye­get a te­rem­tés­be­li rend­ben meg­va­ló­su­ló osz­tat­lan egész­ben lát­ták.

Meg­fon­to­lan­dó tehát H. W. Wolff in­tel­me, aki Az Ószö­vet­ség ant­ro­po­ló­gi­á­ja című köny­vé­ben óva int attól, hogy be­le­ve­tít­sük a hellén-​görög di­cho­to­mi­kus és/vagy tri­cho­to­mi­kus em­ber­kép kon­cep­ci­ó­ját az Ótes­ta­men­tum szö­ve­ge­i­be és ant­ro­po­ló­gi­ai ta­ní­tá­sá­ba.^[21] Az Ó- és az Új­szö­vet­ség ant­ro­po­ló­gi­ai lá­tás­mód­ja kö­zött mind­azon­ál­tal ér­zé­kel­he­tő némi dif­fe­ren­cia. Nyil­ván­va­ló, hogy a Sep­tu­ag­in­ta, a Héber Bib­lia görög for­dí­tá­sa már magán vi­se­li a hel­lén kul­tú­ra és vi­lág­szem­lé­let sa­já­tos­sá­ga­it.

Jól lát­szik ez pél­dá­ul azon, hogy mi­ként utal az Új­szö­vet­ség a nagy pa­ran­cso­lat­ra, ame­lyet a Héber Bib­li­á­ban Mózes ötö­dik köny­vé­ben, a 6. fe­je­zet 5. ver­sé­ben így ol­vas­ha­tunk: „Sze­resd azért az Urat, a te Is­te­ne­det tel­jes szí­ved­ből, tel­jes lel­ked­ből és tel­jes erőd­ből!” A Máté írása sze­rin­ti evan­gé­li­um­ban – az ókori görög fi­lo­zó­fia ha­tá­sa nyo­mán – már így kerül elénk a nagy pa­ran­cso­lat, ami­kor a fa­ri­ze­u­sok Jé­zust „vizs­gáz­tat­ják”: „Mes­ter, me­lyik a nagy pa­ran­cso­lat a tör­vény­ben? Jézus így vá­la­szolt: »Sze­resd az Urat, a te Is­te­ne­det tel­jes szí­ved­ből, tel­jes lel­ked­ből és tel­jes el­méd­ből.«” (Mt 22,36–37) Az „elme” (di­a­no­ia) az ér­te­lem­re, tu­da­tos­ság­ra, szel­le­mi­ség­re utaló fo­ga­lom, amely már túl­lép a héber ki­fe­je­zés je­len­tés­tar­tal­mán, az ugyan­is in­kább in­ten­zi­tást, aka­rat­erőt, erő­fe­szí­tést jelöl.^[22]

Vi­tat­ha­tat­lan a hang­súly­el­to­ló­dás. A ke­resz­tény­ség meg­szü­le­té­se utáni első év­szá­za­dok­tól kezd­ve egé­szen nap­ja­in­kig ér­zé­kel­he­tő az a ten­den­cia, amely­ben egy­ér­tel­mű­en lát­szik: a ke­resz­tény ant­ro­po­ló­gia saj­nos sok­kal ke­vés­bé épít a bib­li­ai em­ber­kép­re, mint az ókori görög fel­fo­gás­ra…

Jó hír a test­nek

Mind­azon­ál­tal a Szent­írás ol­va­só­it és üze­ne­té­nek ku­ta­tó­it még­sem kell, hogy re­zig­nált só­haj­tás­ra kész­tes­se ez a tény. Éppen ezért, a ta­nul­mány vé­gé­hez kö­ze­led­ve, fon­tos­nak tar­tom, hogy fel­hív­jam a fi­gyel­met még egy kü­lö­nö­sen iz­gal­mas teo­ló­gi­ai össze­füg­gés­re.

A bib­li­ai héber nyelv a bā’sār (’hús, test’) sza­vá­ból ké­pe­zi az öröm­hír: b^esorah, il­let­ve ezzel össze­füg­gés­ben az öröm­hírt hozó követ (m^eva’ser) ki­fe­je­zé­se­ket. Ézs 40,6.8–9 köl­tői meg­fo­gal­ma­zá­sú szö­ve­gé­ben ér­de­kes módon együtt, mint két kulcs­fo­ga­lom sze­re­pel­nek: „Egy hang szól: Ki­álts! Én meg­kér­dez­tem: Mit ki­ált­sak? Min­den test csak fű, és min­den szép­sé­ge, mint a mezei vi­rá­gé. […] El­szá­rad a fű, el­her­vad a virág, de Is­te­nünk igéje örök­re meg­ma­rad. Magas hegy­re menj föl, ki öröm­hírt vi­szel a Sion­nak, har­sány han­gon ki­álts, ki öröm­hírt vi­szel Je­ru­zsá­lem­nek! Ki­álts, ne félj! Mondd Júda vá­ro­sa­i­nak: Itt van Is­te­ne­tek!”

Nyil­ván­va­ló, hogy a jó hír ere­den­dő­en össze­függ földi, ma­te­ri­á­lis lé­te­zé­sünk­kel. Az evan­gé­li­um nem élet­ide­gen, ste­ril üze­net, egy­sze­rű szel­le­mi érték, hanem a min­den­na­pok vi­lá­gá­nak része. Min­den bi­zonnyal na­gyon rit­kán ke­rült hús a bib­li­ai em­be­rek asz­ta­lá­ra, hi­szen a nép alap­ve­tő­en a szű­kös­ség vi­lá­gá­ban élt; ami­kor vi­szont igen, az bi­zo­nyá­ra nagy öröm­ün­nep, la­ko­ma al­kal­má­val tör­tén­he­tett. Az ünnep híre fu­tó­tűz­ként ter­jedt az adott te­le­pü­lés, vidék lakói kö­zött. Senki sem ma­rad­ha­tott ki be­lő­le. Az öröm­hír kö­ve­tei, köz­ve­tí­tői tu­da­tá­ban vol­tak, hogy a gond­vi­se­lés aján­dé­kai meg­osz­tás­ra és ün­nep­lés­re valók: ezt pedig iga­zán csak kö­zös­ség­ben lehet meg­cse­le­ked­ni. Abban a kö­zös­sé­gi lét­ben, amely­ben a ho­ri­zon­tá­lis és a ver­ti­ká­lis sík össze­ér.^[23]

Az öröm­hír azt je­len­tet­te: a min­den­na­pi küz­del­mek, a testi-​lelki hi­á­nyok vi­lá­gá­ból végre tá­vo­labb­ra is el lehet látni; lehet re­mény­ked­ni abban, hogy az, amit az ünnep „mo­del­lez”, egy­szer kons­tans tár­sa­dal­mi, kö­zös­sé­gi ta­pasz­ta­lat is lehet… Ha az Ószö­vet­ség sa­já­tos body theo­logyjára va­gyunk kí­ván­csi­ak, akkor va­la­hol itt ér­het­jük tet­ten a lé­nye­gét.^[24]

Az öröm­hír ebben a tex­tus­ban sű­rí­tett üze­net: „Itt van Is­te­ne­tek!” Ez a mon­dat azt a tényt közli a hall­ga­tó­ság­gal, hogy Isten el­ér­he­tő, nincs távol egyi­künk­től sem. Az Új­szö­vet­ség in­kar­ná­ció­teo­ló­gi­á­ja még egy fon­tos lé­pést tesz előre: Isten test­té, hússá lett, hogy az em­be­rek­kel kö­zös­sé­get vál­lal­jon, őket az Egy Kö­zös­ség tes­té­ben egye­sít­se. Ez a hússá lett Ige és ígé­ret egyet­len sze­mély: Jézus Krisz­tus. Ő Isten or­szá­gá­nak öröm­hí­re.

* * *

A szer­ző az Evan­gé­li­kus Hit­tu­do­má­nyi Egye­tem Ószö­vet­sé­gi Tan­szé­ké­nek ve­ze­tő­je, egye­te­mi do­cens. Ku­ta­tá­si te­rü­le­te az ószö­vet­sé­gi exe­gé­zis, Jézus és Je­re­mi­ás; a pró­fé­ta­ság je­len­sé­ge; az erő­szak és az Ószö­vet­ség; fe­mi­nis­ta exe­gé­zis; nar­ra­tív teo­ló­gia és az ószö­vet­sé­gi me­se­mo­tí­vu­mok. Leg­utób­bi ön­ál­ló kö­te­te Nomád teo­ló­gia cím­mel je­lent meg (Lu­ther Kiadó, 2020).

Fel­hasz­nált iro­da­lom

• Althaus-​Reid, Mar­cel­la Maria – Is­her­wood, Lisa (szerk.) 2008. Cont­ro­ver­si­es in Body Theo­logy. SCM Press, Lon­don.
• Ammicht-​Quinn, Re­gi­na 2004. Kör­per, Re­li­gi­on, Se­xu­a­lität. Theo­lo­g­is­che Ref­le­xionen zur Ethik der Ge­sch­lech­ter. 3. kiad. Matt­hi­as Grü­ne­wald, Mainz.
• Bru­eg­gemann, Wal­ter 2012. Az Ószö­vet­ség teo­ló­gi­á­ja. Ta­nú­ság­té­tel, vita, párt­fo­gás. Ford. Tu­nyo­gi Lehel. Exit Kiadó, Ko­lozs­vár.
• Green, Joel B. 2008. Body, Soul, and Human Life. The Na­tu­re of Hu­ma­nity in the Bible. Baker Aca­de­mic, Ada. (Stu­di­es in Theo­log­i­cal In­terp­re­ta­ti­on.)
• Han­na­ford, Ro­bert – Job­ling, J’an­ni­ne (szerk.) 1999. Theo­logy and the Body. Gen­der, Sex and Ideo­logy. Gra­ce­wing, Leomins­ter.
• John Paul II. 1997. The Theo­logy of the Body. Human Love in the Di­vi­ne Plan. Pa­u­line Books & Media, Bos­ton.
• Ka­mi­on­kows­ky, Tamar S. – Kim, Wonil (szerk.) 2010. Bo­di­es, Em­bo­di­ment, and Theo­logy of the Heb­rew Bible. T & T Clark, New York. (Lib­rary of Heb­rew Bible. Old Tes­ta­ment Stu­di­es.)
• Körtner, Ul­rich H. J. 2011. Leib und Leben. Bio­et­his­che Er­kun­dun­gen zur Le­ib­lich­ke­it der Mensc­hen. Van­den­ho­eck & Rup­recht, Göt­tin­gen.
• Mc­Fa­gue, Sal­lie 1982. Me­tap­ho­ri­cal Theo­logy. Mo­dels of God in Re­li­gi­o­us Lan­gu­age. Fort­ress Press, Phi­la­del­phia.
• Mc­Fa­gue, Sal­lie 1993. The Body of God. An Eco­log­i­cal Theo­logy. SCM, Lon­don.
• Nel­son, James B. 1992. Body Theo­logy. West­mins­ter John Knox Press, Lo­u­is­vil­le.
• Sch­rei­ner, Josef 2004. Az Ószö­vet­ség teo­ló­gi­á­ja. Ford. Kiss B. Zsolt. Szent Ist­ván Tár­su­lat, Bu­da­pest. (Szent Ist­ván ké­zi­köny­vek 9/b.)
• Sch­ro­er, Syl­via – Sta­ub­li, Tho­mas 2005. Die Kör­persym­bo­lik der Bibel. 2. kiad. Güter­slo­her Ver­lags­ha­us, Darm­stadt.
• Sch­wartz, Ho­ward 2010. Does God have a Body? The Prob­lem of Me­tap­hor and Li­te­ral Lan­gu­age in Bib­li­cal In­terp­re­ta­ti­on. In: Ka­mi­on­kows­ky–Kim 2010, 201–237. o.
• Vogel, Art­hur Anton 1973. Body Theo­logy. God’s Pre­sen­ce in Man’s World. Har­per & Row, New York.
• Wag­ner, And­re­as 2007. Das synt­he­tis­che Be­de­u­tungs­spekt­rum hebräis­cher Kör­per­te­il­be­ze­ich­nun­gen. Bib­lis­che Zeitsch­rift, 51. évf. 2. sz. 257–265. o.
• Wolff, Hans Wal­ter 2001. Az Ószö­vet­ség ant­ro­po­ló­gi­á­ja. Ford. Blázi György. Har­mat Kiadó – PRTA, Bu­da­pest.

 Jegy­ze­tek

^[1] Itt most csu­pán né­hány pél­dát em­lí­tek: Vogel 1973; Nel­son 1992; Mc­Fa­gue 1993; Han­na­ford–Job­ling 1999; Ammicht-​Quinn 2004; Green 2008; Althaus-​Reid–Is­her­wood 2008; Körtner 2011.

^[2] A The Theo­logy of the Body – Human Love in the Di­vi­ne Plan cím­mel meg­je­lent gyűj­te­mé­nyes kötet (John Paul 1997) a pápa száz­hu­szon­ki­lenc elő­adá­sát tar­tal­maz­za, ame­lye­ket 1979 és 1984 kö­zött tar­tott szer­dai au­di­en­ci­á­in (lis­táz­va: https://www.ewtn.com/catho­lic­ism/lib­rary/general-​audiences-john-paul-iis-theology-of-the-body-8565; meg­te­kin­tés: 2022. au­gusz­tus 29.). A könyv­nek szá­mos re­cen­zi­ó­ja, ér­té­ke­lé­se lá­tott már nap­vi­lá­got (lásd: https://en.wi­ki­pe­dia.org/wiki/Theo­logy_of_the_Body; meg­te­kin­tés: 2022. au­gusz­tus 29.).

^[3] ásd: https://www.bi­bel­wis­senschaft.de/wi­bi­lex/das­bi­bell­e­xi­kon/le­xi­kon/sach­wort/an­ze­igen/de­ta­ils/koerper-​at/ch/daa2e268be555f8945ea92f26c272999/ (meg­te­kin­tés: 2022. au­gusz­tus 28.); to­váb­bá Sch­ro­er–Sta­ub­li 2005; Wag­ner 2007, 257–265. o.

^[4] Ér­de­kes módon a ki­fe­je­zés ószö­vet­sé­gi elő­for­du­lá­sa­i­nak mint­egy egy­har­ma­dá­ban – 273-ból 104 eset­ben – va­la­mi­lyen állat, il­let­ve ál­la­tok tes­té­re vo­nat­ko­zik (lásd Wolff 2001, 46. o.).

^[5] Hans Wal­ter Wolff Az Ószö­vet­ség ant­ro­po­ló­gi­á­ja című köny­vé­ben (2001, 46–52. o.) rész­le­te­sen ír az em­be­ri lét­nek erről az as­pek­tu­sá­ról és a bib­li­ai em­be­rek test­tel kap­cso­la­tos szem­lé­let­mód­já­ról. Lásd még: Sch­rei­ner 2004, 170–171. o.; Bru­eg­gemann 2012, 556–557. o.

^[6] Ehhez a pró­fé­tai mon­dat­hoz kö­ze­li pár­hu­zam a 103. zsol­tár 15–16. verse: „Az ember nap­jai olya­nok, mint a fű, úgy vi­rág­zik, mint a mező vi­rá­ga. Ha vé­gig­sö­pör rajta a szél, vége van, még a he­lyét sem lehet fel­is­mer­ni.” A mu­lan­dó­ság – el­ső­sor­ban a ter­mé­szet­ben ta­pasz­tal­ha­tó je­len­sé­gek kap­csán – erő­sen fog­lal­koz­tat­ta a bib­li­ai em­be­re­ket; az aláb­bi igék­ben ezzel kap­cso­la­tos gon­do­la­tok fo­gal­ma­zód­nak meg: Ézs 15,6; 37,27; 51,12; Jer 12,4; Zsolt 37,1–2; 90,5–6; 102,12.

^[7] Sch­rei­ner 2004, 171. o.; Wolff 2001, 49–50. o.

^[8] A „min­den test” (kol-​bā´sār) szó­kap­cso­lat az egész te­rem­tést, az em­be­ri­sé­get je­lö­li a maga komp­le­xi­tá­sá­ban. Né­hány példa: 1Móz 6,12.13.17.19; Zsolt 65,3; 145,21; Ézs 58,7.

^[9] Lásd pél­dá­ul: Ézs 44,9–20; 46,1–12; Jer 10,1–10.

^[10] Az Is­ten­nel kap­cso­la­tos ant­ro­po­morf be­széd­mód­dal kap­cso­lat­ban lásd: Sch­wartz 2010, 201–237. o.; Mc­Fa­gue 1993; Ka­mi­on­kows­ky–Kim 2010; Sch­ro­er–Sta­ub­li 2005; Mc­Fa­gue 1982.

^[11] Angol nyel­ven jó össze­fog­la­lást ol­vas­ha­tunk erről a Stan­ford Encyc­lope­dia of Phi­lo­sophy ol­da­lán: https://plato.stan­ford.edu/ent­ri­es/pa­nent­he­ism/. (Meg­te­kin­tés: 2022. szep­tem­ber 1.)

^[12] Körtner 2011; Nel­son 1992; Mc­Fa­gue 1993.

^[13] A jah­vis­ta jelző arra utal, hogy a szö­veg­ben Isten ne­ve­ként a „JHVH Elohim” sze­re­pel (ma­gya­rul „Úr­is­ten­ként” adja vissza a for­dí­tás). Az első te­rem­tés­el­be­szé­lés­ben (1Móz 1,1–2,4a) vi­szont az Elohim (Isten) név­vel ta­lál­ko­zunk: ezt papi te­rem­tés­tör­té­net­nek szo­kás ne­vez­ni. A má­so­dik te­rem­tés­nar­ra­tí­va egy olyan el­be­szé­lő ha­gyo­mány része, amely ré­geb­bi teo­ló­gi­ai kon­cep­ci­ó­kat, így töb­bek kö­zött ant­ro­po­morf is­ten­ké­pet, ar­cha­i­kus vi­lág­lá­tást tük­röz, to­váb­bá az ókori Ke­le­ten is­mert mi­ti­kus ele­me­ket tar­tal­maz.

^[14] A ter­mő­föld­re hasz­nált ki­fe­je­zés az ószö­vet­ség­ben az ada­mah, ebből szár­ma­zik az ember (hé­be­rül: adam).

^[15] A ma­gyar for­dí­tá­sok­ban meg­gyö­ke­re­zett ki­fe­je­zés saj­nos fél­re­ve­ze­tő: nem „ol­dal­bor­dá­ról” van szó a héber szö­veg­ben. A 21. vers­ben szó sze­rint így fo­gal­maz a szent­író: „az Úr­is­ten ki­vet­te a bor­dái (il­let­ve ol­dal­só ré­szei) egyi­két”.

^[16] Wolff 2001, 44. o.

^[17] Ennek a té­má­nak a ki­bon­tá­sa itt messzi­re ve­zet­ne. Az Ószö­vet­ség­nek az ember is­ten­ké­pű­sé­gé­vel össze­füg­gő leg­lé­nye­ge­sebb teo­ló­gi­ai ki­je­len­té­se­i­ről jó össze­fog­la­lást ad Bru­eg­gemann 2012, 554–556. o.

^[18] A di­cho­to­mi­kus és tri­cho­to­mi­kus em­ber­kép­pel kap­cso­lat­ban jó angol nyel­vű össze­fog­la­lást ol­vas­ha­tunk a The Voice ol­da­lán: https://www.cri­vo­i­ce.org/bo­dy­soul.html (meg­te­kin­tés: 2022. szep­tem­ber 3.); va­la­mint egy át­fo­gó ta­nul­mányt a Har­vard Egye­tem web­ol­da­lán: https://chs.har­vard.edu/read/detienne-​marcel-comparative-anthropology-of-ancient-greece/ (meg­te­kin­tés: 2022. szep­tem­ber 3.).

^[19] A ke­resz­tény teo­ló­gi­á­ban ez a Szent­lé­lek mű­kö­dé­sé­vel össze­füg­gés­ben tett szert nagy je­len­tő­ség­re.

^[20] A bib­li­kus gon­dol­ko­dás nem is­me­ri azt az „ér­ték­du­a­liz­must”, mi­sze­rint a test rossz (bűnös), a lélek pedig jó (tisz­ta).

^[21] Wolff 2001, 23–25. o.

^[22] Szó sze­rint így for­dít­hat­juk a héber mon­da­tot: „Sze­resd az Urat, a te Is­te­ne­det […] tel­jes »na­gyo­nod­ból«.”

^[23] Szép meg­fo­gal­ma­zá­sát ol­vas­suk minden­nek Ézsa­i­ás köny­vé­ben: „Ké­szít majd a Se­re­gek Ura ezen a he­gyen min­den nép­nek la­ko­mát zsí­ros fa­la­tok­ból, la­ko­mát új­bor­ral, zsí­ros, velős fa­la­tok­kal, le­tisz­tult új­bor­ral.” (Ézs 25,6) Lásd még: 5Móz 12,15; Jób 31,31.

^[24] Ehhez a vers­hez tar­tal­má­ban egé­szen ha­son­ló gon­do­lat je­le­nik meg Ézs 52,7-ben is: „Mi­lyen ked­ves annak az ér­ke­zé­se, aki öröm­hír­rel jön a he­gye­ken át! Bé­kes­sé­get hir­det, öröm­hírt hoz, sza­ba­du­lást hir­det. Azt mond­ja Sion­nak: Is­te­ned ural­ko­dik!”

* * *

A cikk ere­de­ti­leg a Credo fo­lyó­irat 28. év­fo­lyam 2022/4. szá­má­ban je­lent meg.
A Credo evan­gé­li­kus fo­lyó­irat meg­ren­del­he­tő a Lu­ther Ki­adó­nál a kiado@lu­the­ran.hu címen, elő­fi­zet­he­tő nyom­ta­tott vagy di­gi­tá­lis for­má­ban, va­la­mint a nyom­ta­tott lap­szá­mok külön is meg­vá­sá­rol­ha­tók  a kiadó web­áru­há­zá­ban.