Műhely

A teremtményi lét és a testi-lelki gyengeségek

Ahogy Luther beszélt róluk

Márton László

Me­lyik okoz gyöt­rel­me­sebb szen­ve­dést: a fejfájás-​szédülés vagy az ótvar? Mi lenne, ha a vég­tag­ja­in­kat csak jóval a szü­le­té­sünk után „kap­nánk meg”? Ho­gyan lehet „a nő­sü­lés or­vos­szer a bu­jál­ko­dás” ellen? Lu­ther Már­ton az em­be­ri tes­tet el­ső­sor­ban Isten al­ko­tá­sá­nak te­kin­tet­te, amely az ere­den­dő bűn miatt ki van téve a mu­lan­dó­ság­nak és az ördög ak­na­mun­ká­já­nak. Az asz­ta­li be­szél­ge­té­sek során és le­ve­le­i­ben is sokat fog­lal­ko­zott vele. Ezek­ből a fel­jegy­zé­sek­ből sze­mez­get Már­ton Lász­ló. Ta­nul­má­nya a Credo evan­gé­li­kus fo­lyó­irat 2022. évi utol­só, az em­bert mint test és lélek egy­sé­gét kö­rül­já­ró szá­má­ban je­lent meg.

Mi­chel Er­hart vagy id. Jörg Syr­lin: Mu­lan­dó­ság­al­le­gó­ria, 1470–80 k. (fes­tett hárs­fa, 46,5 × 19 cm, Kun­sthis­toris­ches Mus­e­um Wien)

Te­kint­se az ol­va­só ezt a né­hány be­kez­dést me­di­tá­ci­ó­nak. Egy ké­sőb­bi ember töp­reng egy fél év­ez­red­del ko­ráb­bi em­ber­tár­sa sza­va­in, mon­da­ta­in, gon­do­la­ta­in.

Azt gya­nít­hat­nánk: Mar­tin Lu­ther a lé­lek­nek szak­ér­tő­je volt, a test­nek nem. Lelki ügyek­kel teo­ló­gus­ként és lel­ki­pász­tor­ként hi­va­tá­sá­nak meg­fe­le­lő kom­pe­ten­ci­á­val fog­lal­ko­zott, a test­ről vi­szont – gon­dol­hat­nánk – annyit tu­dott, amennyi a népi ha­gyo­mány­ból, köz­na­pi meg­fi­gye­lé­sek­ből, ba­bo­nák­ból, elő­íté­le­tek­ből össze­állt szá­má­ra, és ezt gaz­da­gít­hat­ták azok az ér­te­sü­lé­sek, ame­lye­ket ko­ra­be­li és ré­geb­bi or­vo­sok­tól hal­lott vagy ol­va­sott.

A dolog azon­ban bo­nyo­lul­tabb ennél. Lu­ther az em­be­ri tes­tet el­ső­sor­ban Isten al­ko­tá­sá­nak te­kin­tet­te, amely az ere­den­dő bűn miatt ki van téve a mu­lan­dó­ság­nak és az ördög ak­na­mun­ká­já­nak. Azaz a test összes jel­leg­ze­tes­sé­gé­vel és prob­lé­má­já­val együtt maga is teo­ló­gi­ai prob­lé­ma.

To­váb­bá: a kor vi­szo­nya­i­nak meg­fe­le­lő­en Lu­ther maga is fel­lé­pett se­gí­tő­ként vagy ép­pen­ség­gel gyó­gyí­tó­ként. Lát­szó­lag gya­kor­la­ti kér­dé­sek­kel ke­rült szem­be. De ha jól meg­néz­zük, ezek­nek is van er­köl­csi és er­köl­csön túl­mu­ta­tó teo­ló­gi­ai as­pek­tu­suk.

Pél­dá­ul: látogassa-​e a be­te­ge­ket a lel­ki­pász­tor pes­tis­jár­vány ide­jén? Ha nem megy el hoz­zá­juk, meg­foszt­ja őket az utol­só lelki jó­té­te­mény­től. Ha vi­szont igen, akkor saját éle­tét koc­káz­tat­ja. („Eddig három pes­tis­jár­ványt éltem túl, és jár­tam jó né­hány pes­ti­ses be­teg­nél, […] kéz­zel érin­tet­tem őket, még­sem lett semmi bajom, hála Is­ten­nek.”)[1] Vagy: mit ta­ná­csol­jon annak a be­teg­nek, aki napok óta nem tudja (és az ördög kí­sér­té­se miatt nem is akar­ja) ki­bo­csá­ta­ni vi­ze­le­tét? To­váb­bá: ho­gyan küzd­he­tünk az ördög kí­sér­té­sei, min­de­nek­előtt a bús­ko­mor­ság és a két­ség­be­esés ellen?

Könnyű volna az utób­bi je­len­sé­ge­ket a mai de­presszi­ó­val vagy bi­po­lá­ris za­var­ral azo­no­sí­ta­ni, már csak azért is, mert a mai pszi­cho­ló­gu­sok is elő­áll­nak Lu­ther te­rá­pi­ás ja­vas­la­ta­i­hoz (pél­dá­ul ze­ne­hall­ga­tás, tár­sas­élet) ha­son­ló öt­le­tek­kel, még ha nem is is­me­rik a vo­nat­ko­zó gon­do­la­ta­it.

Csak­hogy Lu­ther nem mon­dott le a teo­ló­gi­ai ma­gya­rá­zat­ról. Han­goz­tat­ta, hogy a szo­mo­rú­ság az ördög műve, és annak le­küz­dé­se az Isten felé ve­ze­tő út. Azt is el­mond­ta, hogy a be­teg­ség­re a ter­mé­sze­tes okok nem min­dig adnak ki­elé­gí­tő ma­gya­rá­za­tot; ilyen­kor szá­mí­tás­ba kell venni az ördög mes­ter­ke­dé­sét is. Úgy tudja: „…ha a szív bú­bá­na­tos és szo­mo­rú, ezt kö­ve­ti a test gyen­gél­ke­dé­se is. A va­ló­di be­teg­sé­gek a szív be­teg­sé­gei.”[2]

Más­fe­lől Lu­ther maga is esen­dő ember volt. Sok­szor gyö­tör­te be­teg­ség és testi gyen­ge­ség, és tőle sem állt távol a két­ség­be­esés. Néha még az ön­gyil­kos­ság gon­do­la­ta is fog­lal­koz­tat­ta. Az ilyen kí­sér­tést ugyan­csak az ördög mű­vé­nek te­kin­tet­te, és úgy is küz­dött el­le­ne. És ami szin­tén fon­tos: erről gyak­ran szót is ej­tett, főleg az asz­ta­li be­szél­ge­té­sek során.[3] Or­vos­tör­té­né­szek meg­pró­bál­hat­nak utó­la­gos di­ag­nó­zi­so­kat fel­ál­lí­ta­ni, kór­tör­té­ne­te­ket re­konst­ru­ál­ni; engem nem ez ér­de­kel, hanem az ész­já­rás, amely a testi és lelki ügyek men­tén ki­raj­zo­ló­dik.

Ter­mé­sze­te­sen nem­csak a be­teg­ség­re és a szo­mo­rú­ság­ra fi­gyelt oda Lu­ther, hanem más testi-​lelki ügyek­re is: a kis­gye­re­kek nö­ve­ke­dé­sé­re, a fel­nőt­tek öre­ge­dé­sé­re, a ha­lál­ra és ami vele jár, sze­ret­te­ink el­vesz­té­sé­re, a nemi vágy­ra, az iszá­kos­ság­ra, a fa­lánk­ság­ra és még so­rol­hat­nám. De egy­elő­re ma­rad­junk a be­teg­sé­gek­nél. Lu­ther sze­rint az egész­sé­ges test Isten ado­má­nya. Cso­dál­hat­juk, örül­he­tünk neki, hálát ad­ha­tunk érte. Vagy­is ön­ma­gá­ban véve nem prob­lé­ma. Az, hogy az egész­sé­get fenn kell tar­ta­ni, le­het­ne prob­lé­ma, de Lu­ther ezzel nem­igen fog­lal­ko­zik. Vi­szont van­nak gon­do­lat­kí­sér­le­tei: mi lenne, ha kéz és láb nél­kül szü­let­nénk, és a vég­ta­go­kat csak egy bi­zo­nyos élet­kor után kap­nánk meg? Mennyi­vel in­kább meg­be­csül­nénk őket, mint így, hogy egy­sze­rű­en csak van­nak!

Ennél drasz­ti­ku­sabb és szem­lé­le­te­sebb gon­do­la­tai is tá­mad­nak, ami­kor Isten ado­má­nya csor­bát szen­ved. Az ilyen gon­do­la­to­kat pedig leg­több­ször a saját teste disz­funk­ci­ói jut­tat­ják eszé­be, és ezek hal­la­tán fél év­ez­red táv­la­tá­ból ész­já­rá­sá­ba, tu­dat­fo­lya­má­ba is be­pil­lan­tást nyer­he­tünk.

Hat­van­éves ko­rá­ban, sú­lyos fej­fá­jás­tól gyö­tör­ve így szól: „Nekem is ele­gem van a vi­lág­ból, neki is elege van be­lő­lem […], én va­gyok a ki­kí­ván­ko­zó szar, a világ meg a ki­tá­gult segg­lyuk, úgy­hogy meg­vá­lunk egy­más­tól.”[4] Együtt lát­hat­juk a nyer­se­sé­get és a le­nyű­gö­ző köl­tői erőt, amely ebben a spon­tán ki­je­len­tés­ben fel­mu­tat­ja az em­be­ri lé­te­zés ke­ret­fel­té­te­le­it. A durva ki­fe­je­zé­sek spon­tán nyel­vi ereje is hoz­zá­se­gí­ti a be­szé­lőt ahhoz, hogy az örök­ké­va­ló­ság felől nézze (és rút­nak lássa) az idő­be­li­sé­get. Két pó­lu­sa van Lu­ther test­tu­da­tá­nak: a fej és a vég­bél­nyí­lás. Mind­ket­tő sok testi szen­ve­dést okoz neki, ami az ő ér­tel­me­zé­sé­ben annyit je­lent, hogy hol az egyik, hol a másik veszi át az ural­mat az em­be­ri test fö­lött.

A har­ma­dik pólus a húgy­hó­lyag. Egy al­ka­lom­mal az ide­kap­cso­ló­dó szen­ve­dés, konk­ré­tan a húgy­kő, ér­zé­se sze­rint, asszonnyá vál­toz­tat­ja Lu­thert: „Már megint ter­hes va­gyok, gyer­mek­ágy­ban fek­szem, követ va­jú­dok…”[5] A testi szen­ve­dé­sen kívül más­ról is ta­nús­ko­dik ez a meg­hök­ken­tő mon­dat: arról, hogy Lu­ther­nek erős ér­zé­ke volt az „au­to­fik­ci­ós per­for­mansz­hoz”.[6]

Ugyan­ez mu­tat­ko­zik meg abban a gro­teszk tranz­ak­ci­ós ja­vas­lat­ban, ame­lyet Lu­ther egy is­me­ret­len sze­mély­nek tesz, aki ót­var­ra pa­nasz­ko­dik. Ér­de­mes hosszab­ban idéz­ni: „Ha le­het­sé­ges volna cse­rél­ni kel­med­del, hogy kel­med kapná azt a szé­dü­lést, ami a fe­jem­ben van, én pedig át­ve­het­ném a kel­med ót­var­ját, akkor én kel­med­nek tíz ara­nyat még rá is fi­zet­nék. Kel­med nem tudja, mi­lyen gyöt­rel­mes dolog a szé­dü­lés, az a zúgás-​búgás a fej­ben. Most már nem tudok egy kö­zön­sé­ges le­ve­let meg­sza­kí­tás nél­kül vé­gig­ol­vas­ni, de még csak két vagy három sort sem ol­vas­ha­tok a zsol­tár­ból, sem egy bi­zo­nyos do­log­ra fo­lya­ma­to­san rá­te­kin­te­ni vagy erő­sen rá­gon­dol­ni nem va­gyok képes, mert mind­járt olyan erős zúgás támad a fü­lem­ben, hogy gyak­ran le kell rogy­nom a ló­cá­ra. Az ótvar pedig hasz­nos dolog, mert attól tisz­tul a test, még ha na­gyon kel­le­met­len is, és az az egész­sé­ges test, ame­lyik, tisz­tes­ség­gel szól­va, sok­szor jár az ár­nyék­szék­re, sokat izzad, és ót­va­ros. Mert az ilyen­ben erős a ter­mé­szet, ki­hajt­ja be­lő­le a rosszat. Ezért magam is kí­ván­nám az ót­vart, hogy a tes­tem egész­sé­ges le­gyen. De miért szi­dal­maz­nám az én jó fe­je­met? Annyit meg­ér­de­mel, hogy szé­dü­lés­sel gyö­tör­hes­sen, hi­szen hű­sé­ge­sen ki­tar­tott velem…”[7]

A meg­szó­la­ló a be­teg­sé­gé­től való meg­sza­ba­du­lást af­fé­le ju­tá­nyos cse­re­be­ré­nek ál­lít­ja be: ha az ótvar át­vé­te­lén túl tíz arany fel­árat fi­zet­ne a fej­fá­jás le­adá­sá­ért, azzal hite sze­rint még jól is járna. Ezt kö­ve­ti a pa­nasz ki­fej­té­se (egy­ko­rú, 1530-as évek­be­li le­ve­le­i­ben ha­son­ló tü­ne­tek­ről ír, egy he­lyütt „szél­vi­har­hoz ha­son­ló sü­völ­tés” sze­re­pel[8]), ez­után pedig az ótvar di­csé­re­te kö­vet­ke­zik. Ezzel meg is vál­to­zik a be­szé­lő po­zí­ci­ó­ja: most már ő a vi­gasz­ta­ló. Sőt az­ál­tal, hogy irigy­li a másik ember ót­va­rát, noha az „na­gyon kel­le­met­len”, ál­ta­lá­nos ér­vé­nyű meg­ál­la­pí­tást tehet a bő­sé­ges ki­vá­lasz­tás­ról, mi­köz­ben meg­ma­rad a je­le­net groteszk-​performatív jel­le­ge. A be­szé­lő „jó” feje kü­lön­ál­ló en­ti­tás­ként je­le­nik meg, aki­nek a be­szé­lő­vel szem­ben ér­de­mei van­nak („hű­sé­ge­sen ki­tar­tott”), ezért „[a]nnyit meg­ér­de­mel, hogy szé­dü­lés­sel gyö­tör­hes­sen”. És ezzel a mél­tá­nyos­ság­per­for­mansszal – ve­gyük észre – a be­szé­lő fe­lül­emel­ke­dik testi gyen­ge­sé­gén.

Per­for­ma­ti­vi­tás he­lyett ha­son­la­tok­kal ta­lál­ko­zunk, ami­kor Lu­ther az em­be­ri test­ről ál­ta­lá­nos­ság­ban be­szél. Az em­be­ri test az ő sze­mé­ben hol olyan, mint az üveg­po­hár (tö­ré­keny), hol meg, mint az agyag­fa­zék (szin­tén tö­ré­keny, és ét­ke­zés­re is, ürít­ke­zés­re is hasz­nál­ha­tó).

Megint más­kor: „Az em­be­ri test ocs­mány lú­gos­töm­lő, át­szi­vá­rog és át­fo­lyik rajta ve­rej­ték, pisa, szar, nyál, ta­kony és min­den­fé­le más go­nosz ned­vek.” A tel­jes­ség ked­vé­ért még hoz­zá­te­szi: „A múlt­kor addig va­kar­tam a lá­ba­mat, míg végül négy­fé­le nyi­rok csor­gott be­lő­le.”[9] Ezzel szem­be­ál­lít­ja a fi­a­ta­lok, kü­lö­nö­sen a kis­gye­re­kek testi tö­ké­le­tes­sé­gét (amely per­sze mu­lan­dó), és össze­kap­csol­ja a kis­gye­re­kek naiv (ezért ref­lek­tá­lat­lan és prob­lé­mát­lan, ezért a fel­nőt­te­ké­nél tö­ké­le­te­sebb) hitét. Ez pedig Lu­ther sze­rint na­gyobb testi tö­ké­le­tes­ség­gel is együtt jár: „Ked­ves uram, nézze kel­med a kis­gye­re­ke­ket, akik­nek teste tisz­tább és rom­lat­la­nabb a fel­nőtt em­be­ré­nél, mint­hogy va­la­me­lyest még, bár igen ke­vés­sé, Ádám ere­de­ti lénye jel­lem­ző rájuk. Sze­mük, fülük és többi test­ré­szük szebb, ürü­lé­kük nem bűz­lik annyi­ra, mint a fel­nőt­te­ké, mert hi­szen fi­a­tal­ko­runk­ban min­den ta­gunk tisz­tább és erő­sebb.”[10]

Arra is van példa,[11] hogy meg­üt­kö­zik egy fi­a­tal állat (a há­zá­ban élő kis­ku­tya) testi tö­ké­le­tes­sé­ge lát­tán: miért egy ok­ta­lan ál­lat­nak, nem pedig az em­be­ri lény­nek ju­tot­tak ezek a hi­bát­lan sze­mek és fogak? Ugyan­ak­kor cso­dál­ja, hogy egy olyan majd­nem tö­ké­le­tes lény, mint az új­szü­lött, olyan – sze­rin­te – tö­ké­let­len kö­zeg­ből jöj­jön a vi­lág­ra, mint a va­jú­dó nő teste: „Ó, hogy Isten ilyen szép fe­ke­te sze­mecs­két bír egy darab húsba ül­tet­ni, amely pedig egy bűzlő zacs­kó­ból, az anya­méh­ből jött elő. Engem ez arra em­lé­kez­tet, mint­ha va­la­ki fogna egy darab véres hur­kát, és szép kis sze­mecs­két dugna bele, meg orrot, meg szá­jat, meg kezet-​lábat; ugyan­így lesz egy darab hús­ból ember az anyja mé­hé­ben.”[12i]

Ifj. Hans Hol­be­in: A pap a Ha­lál­tánc so­ro­zat­ból, 1526. k. (fa­met­szet, 64 × 48 mm, Met­ro­po­li­tan Mus­e­um, New York)

Ide­kap­cso­lód­nak azok a meg­szó­la­lá­sok is, ame­lyek­ben „a nők­ről” esik szó. Az idé­ző­jel az ál­ta­lá­nos­sá­got jelzi: ami­kor egy-​egy konk­rét nőről be­szél (leg­több­ször a fe­le­sé­gé­ről), a ké­sőb­bi re­a­lis­ta el­be­szé­lő­ket meg­elő­le­ge­ző módon idéz fel szi­tu­á­ci­ó­kat és jel­lem­vo­ná­so­kat. Más be­nyo­mást kel­te­nek a nők­kel kap­cso­la­tos élet­sza­bá­lyok. Ezek mai szem­mel ol­vas­va sú­lyo­san sze­xis­ta meg­nyil­vá­nu­lá­sok­nak tűn­nek. Lu­ther leg­alább fél tucat asz­ta­li be­szél­ge­tés­ben han­goz­tat­ja, hogy a nők csak a ház­tar­társ­hoz tud­nak oko­san hoz­zá­szól­ni, na­gyobb je­len­tő­sé­gű ügyek­hez nem elég szé­les a lá­tó­kö­rük. Egy példa: „Annyi biz­tos, hogy házi ügyek­ben és a ház­tar­tás dol­ga­i­ban a nők a talp­ra­eset­teb­bek, és ők be­szél­nek job­ban, de már az or­szá­gos köz­ügyek­ben és egyez­ke­dé­sek­ben nem áll­ják meg a he­lyü­ket, arra a fér­fi­a­kat te­rem­tet­te és ren­del­te Isten, nem a nőket.”[13] Nem lehet nem ész­re­ven­ni a be­szé­lő elé­ge­dett­sé­gét az ál­ta­la ész­lelt je­len­ség­gel, ame­lyet utóbb in­kább tár­sa­dal­mi sze­rep­nek ne­vez­he­tünk.

Más­kor tré­fál, de a tré­fá­ban le­ér­té­ke­lő szte­reo­tí­pia fo­gal­ma­zó­dik meg: „A gaz gyor­san nő, ezért a lá­nyok ha­ma­rabb nőnek fel, mint a fiúk.”[14] Néha ennél messzebb­re megy a tréfa, a népi ne­ve­tés­kul­tú­ra gro­teszk dur­va­sá­ga szó­lal meg benne: „Isten olyan­nak te­rem­tet­te a fér­fit, hogy szé­les mell­ka­sa és kes­keny csí­pő­je le­gyen, hogy oda­fönt sok böl­cses­ség fér­jen belé, az a hely pedig, ahol tá­vo­zik az ürü­lék, szűk le­gyen. A nők­nél ez for­dít­va tör­tént, ezért a nőnek bő­sé­ges az ürü­lé­ke, és szű­kös a böl­cses­sé­ge.”[15]

Az itt és ha­son­ló szö­veg­he­lye­ken meg­mu­tat­ko­zó pat­ri­ar­chá­lis fö­lé­nyes­ke­dés nem fed­he­ti el azt a tényt, hogy Lu­ther va­ló­já­ban nagy­ra be­csül­te a nőket és a női nemet, va­la­mint, ami ezzel össze­függ, a há­zas­ság in­téz­mé­nyét.

Erről is ta­lá­lunk szá­mos meg­szó­la­lást. Néz­zünk egyet: „A Szent­lé­lek di­csé­ri a nőket, úgy­mint Ju­di­tot, Esz­tert, Sárát etc., és a po­gá­nyok is di­csér­ték Luc­re­ti­át, Ar­te­mi­si­át. Nők nél­kül nem le­het­ne há­zas­ság, és nem ma­rad­na fenn a világ. A nő­sü­lés or­vos­szer a bu­jál­ko­dás ellen, tisz­tes mér­té­ket szab neki, mert a test és a vér a maga módja sze­rint tisz­tá­ta­lan marad, míg csak la­pát­tal nem zú­dít­ják rá a föl­det. Egy nő az élet során ba­rá­ti, sze­ret­ni való és mu­lat­ta­tó tár­sunk. Nők szü­lik és ne­ve­lik a gyer­me­ke­ket, ők ve­ze­tik a ház­tar­tást, ők oszt­ják szét meg­fon­tol­tan, ami a férfi ke­res­mé­nye és szer­ze­mé­nye, és ők ügyel­nek rá, hogy a va­gyont ne ok­ta­la­nul el­her­dál­ják, hanem kinek-​kinek meg­adas­sék, ami jár neki. Ezért ne­ve­zi őket a Szent­lé­lek a ház be­csü­le­té­nek: mert az kell, hogy a ház be­csü­le­té­re vál­ja­nak, és ők le­gye­nek a ház ékes­sé­ge, dísze. Haj­la­mo­sak az ir­gal­mas­ság­ra, mert Is­ten­től min­de­nek­előtt arra van­nak te­remt­ve, hogy gyer­me­ke­ket hoz­za­nak a vi­lág­ra, hogy a fér­fi­ak örö­mü­ket és ked­vü­ket lel­jék ben­nük, és hogy ir­gal­mas szí­vű­ek le­gye­nek.”[16]

Lát­szik az élet­raj­zi hát­tér: az a női ide­ál­tí­pus, amely Lu­ther sza­va­i­ban kör­vo­na­la­zó­dik, a fe­le­ség­ről, Ka­t­har­ina von Bora sze­mé­lyé­ről és te­vé­keny­sé­gé­ről min­tá­zott. A szö­veg­ben desz­til­lál­va benne van­nak azok az apró-​cseprő össze­üt­kö­zé­sek, ház­be­li ha­tás­kö­ri konf­lik­tu­sok is, ame­lyek­ről Lu­ther más­hol bő­veb­ben is szót ejt. És benne van a férfi po­zí­ci­ó­já­nak meg­szi­lár­dí­tá­sa a fel­sőbb ins­tan­cia által, az „Is­ten­től arra van­nak te­remt­ve, hogy” for­mu­la (leg­alább annyi­ra gesz­tus, mint érv) al­kal­ma­zá­sa révén.

Nem kér­het­jük szá­mon egy késő kö­zép­ko­ri, kora új­ko­ri sze­mé­lyi­sé­gen a nemek egyen­ran­gú­sá­gá­nak jóval ké­sőb­bi esz­mé­jét. Annyi biz­tos, hogy Lu­ther­től távol állt a nők becs­mér­lé­se vagy ki­gú­nyo­lá­sa, amely­re azon­ban a kor­szak iro­dal­má­ban sok pél­dát ta­lá­lunk.

A fenti idé­ze­tek­ből az is ki­de­rül, mit gon­dol Lu­ther a nemi ösz­tön­ről (ame­lyet in­kább a fér­fi­ak vá­gya­ként vesz fi­gye­lem­be): af­fé­le szük­sé­ges rossz­nak te­kin­ti. A há­zas­ság in­téz­mé­nye révén igyek­szik ki­von­ni az ördög el­len­őr­zé­se alól. Egy pör­le­ke­dő hang­vé­te­lű szö­veg­ben fel­hív­ja az ördög fi­gyel­mét, hogy nem ő te­rem­tet­te az em­be­ri sza­po­rí­tó­szer­ve­ket, hanem Isten, és így az ember sem az ör­dög­nek tar­to­zik fe­le­lős­ség­gel azok tör­vé­nyes vagy akár bűnös mű­köd­te­té­sé­ért.

Vi­szont a há­zas­sá­gon kí­vü­li öröm­szer­zés bár­mely for­má­ját az ön­ki­elé­gí­tés­től a pros­ti­tu­ál­tak lá­to­ga­tá­sá­ig (egye­bek­ről nem szól­va) ki­len­gés­nek, végső soron ren­dé­sze­ti fel­adat­nak tart­ja, nyil­ván­va­ló össze­füg­gés­ben saját egy­sze­mé­lyi in­téz­mény vol­tá­val és az ál­ta­la épí­tett egy­ház népnevelő-​rendfenntartó funk­ci­ó­já­val. Ebben a tárgy­kör­ben is meg­je­le­nik az ördög (mint „a kur­vál­ko­dás ör­dö­ge”), de Lu­ther a sze­xu­a­li­tás egé­szét gya­kor­la­ti­a­san fogja fel: „Úgy vélem, ha Isten azt pa­ran­csol­ta volna, hogy a nő min­den fér­fit ma­gá­hoz en­ged­jen, aki csak jön, és a férfi is össze­szűr­je a levet min­den elébe ke­rü­lő nővel, akkor az em­be­rek igen hamar meg­csö­mör­le­né­nek a fes­lett élet­től, és he­ve­sen áhí­ta­nák a há­zas­ság in­téz­mé­nyét. […] Fi­a­tal le­gé­nyek ese­té­ben nem lep meg a dolog, mert ahol egy­más mel­lett a tűz meg a szal­ma, ott hamar fel­csap a láng. To­váb­bá a fi­a­ta­lok úgyis fi­a­ta­lok, hát még ha al­kal­muk nyí­lik pa­ráz­na­ság­ra.”[17]

Lu­ther­nek nagy gya­kor­la­ta volt a ne­ve­lés­ben apa­ként és ta­ní­tó­mes­ter­ként egy­aránt. Szá­mos meg­szó­la­lá­sá­ban hang­sú­lyoz­za a ne­ve­lői szi­gor fon­tos­sá­gát, de leg­alább ennyi­re fon­tos­nak tart­ja, hogy a szi­gor ará­nyos le­gyen, to­váb­bá mél­tá­nyos­ság­gal és sze­re­tet­tel jár­jon. Év­ti­ze­dek­kel ké­sőbb is ke­se­rű­en em­le­ge­ti, hogy gye­rek­ko­rá­ban apja ap­ró­sá­go­kért is kí­mé­let­le­nül meg­fe­nyí­tet­te, és fi­gyel­mez­te­ti be­szél­ge­tő­tár­sa­it: az ilyen fe­nyí­té­sek ha­tá­sá­ra a gye­rek vagy dacos lesz, vagy ije­dős.

Ifj. Hans Hol­be­in: A lovag a Ha­lál­tánc so­ro­zat­ból, 1526. k. (fa­met­szet, 64 × 48 mm, Met­ro­po­li­tan Mus­e­um, New York)

Olyan témák is fel­buk­kan­tak az asz­ta­li be­szél­ge­té­sek során, ame­lyek köz­vet­ve kap­cso­lód­nak az em­be­ri test­hez és lé­lek­hez. E téren is jól fel­is­mer­he­tő Lu­ther ész­já­rá­sa, amely egy­szer­re fogja fel a dol­go­kat konk­rét tárgy­sze­rű­sé­gük­ben és a te­remt­mé­nyi­ség egé­szé­ben. Így szól, ami­kor azzal a kér­dés­sel kerül szem­be, hogy miért há­zak­ban la­kunk: „Az ég alá va­gyunk te­remt­ve; az pedig, hogy há­zak­ban la­kunk, Ádám bűn­be­esé­sé­nek és az ember bűnös vol­tá­nak kö­vet­kez­mé­nye. Aho­gyan a beteg em­bert is pa­ti­ká­ból ho­zott or­vos­sá­gos té­ge­lyek ve­szik körül, és flast­rom­ra van szük­sé­ge, ugyan­úgy ne­künk is szük­sé­günk van kam­rá­ra, szo­bá­ra, házra, ru­há­zat­ra, étel­re és ital­ra, ágyra és de­rék­alj­ra. Ádám bűn­be­esé­se előtt olya­nok let­tünk volna, mint azok a kis le­gé­nyek, akik csu­pa­szon és pu­cé­ran sza­lad­gál­nak; akkor nem kel­le­ne ács, kő­mű­ves, szabó, sem pedig varga ne­künk, és el­vol­nánk házak nél­kül.”[18] Egy másik be­szé­dé­ben a ke­nyér fo­gyasz­tá­sát és a ga­bo­na­ter­mesz­tést ma­gya­ráz­za a bűn­be­esés­sel, mond­ván: ha nem tör­tént volna bűn­be­esés, az ember gyü­möl­csöt fo­gyasz­ta­na. Ez a gon­do­lat rímel az antik arany­kor­mí­tosz­ra; de me­rő­ben más az esz­me­tör­té­ne­ti hát­te­re.

Lu­ther még az íz­lés­íté­le­te­ket is vissza­ve­ze­ti a te­remt­mé­nyi­ség egé­szé­re. Nem egy­sze­rű­en arról van szó (noha va­ló­szí­nű), hogy job­ban ked­vel­te a bort, mint a sört, hanem a bort szak­rá­lis ital­nak tar­tot­ta, a sört pedig nem: „A bor di­csé­re­tes dolog, és szó esik róla a Szent­írás­ban (Zsolt 104,15; 1Tim 5,23), a sör pedig em­be­ri ha­gyo­mány.”[19] A rang­so­ro­lás mö­gött nem­zet­gaz­dá­sza­ti gon­do­la­tok is áll­nak: „Aki a sör­fő­zést ki­ta­lál­ta, az a rom­lást hozta Né­met­or­szág­ra. Ettől van tar­to­má­nya­ink­ban ilyen nagy drá­ga­ság. A ga­bo­ná­nak egy ré­szét meg­eszik a lovak, mert több zabot szo­kás vetni, mint búzát; aztán a derék pa­rasz­tok és pol­gá­rok meg­isszák sör alak­já­ban a ma­ra­dék ga­bo­ná­nak majd­nem a na­gyob­bik há­nya­dát. Ugyan­ezért a nemes Tü­rin­gia tar­to­mány­ban, ahol fö­löt­tébb ter­mé­keny a föld, a gaz­dák ezt a kó­pé­sá­got mű­ve­lik: ahol ré­geb­ben jó­fé­le ga­bo­na ter­mett, ott most csül­leng­nek [fes­ték­gyár­tás­hoz hasz­nált nö­vény – a ford.] kell nőnie, amely a föl­det annyi­ra ki­per­zse­li és ki­szív­ja, hogy az min­den mér­té­ken túl­megy.”[20]

Ebből a rövid szem­lé­lő­dés­ből is ki­de­rül, hogy Lu­ther gon­dol­ko­dá­sá­ban mind a test, mind a lélek kulcs­fo­ga­lom, és igen sok­fé­le­kép­pen össze­függ­nek az ál­ta­la szóba ho­zott je­len­sé­gek­kel és egy­más­sal is.

Lu­ther ven­dé­gei – több­nyi­re di­á­kok és lel­ki­pász­to­rok – más­fél év­ti­ze­den át jegy­ze­tel­ték há­zi­gaz­dá­juk­nak az asz­ta­lá­nál el­hang­zott sza­va­it. A be­szél­ge­té­sek tár­gya több­nyi­re teo­ló­gi­ai, egy­há­zi kér­dé­sek, kül- és bel­po­li­ti­ka, a pápa és a ri­vá­lis hit­újí­tó irány­za­tok el­íté­lé­se, csupa ko­moly és tes­ti­ség­től távol álló dolog. De még ezek is te­lít­ve van­nak Lu­ther ke­dély­hul­lá­ma­i­val és a ko­ra­be­li köz­na­pi élet kisebb-​nagyobb moz­za­na­ta­i­val. Ami­kor pedig Lu­ther akár köz­vet­ve, akár köz­vet­le­nül a test és a lélek dol­ga­i­ról be­szél, olyan szö­ve­ge­ket ka­punk, ame­lyek egy mo­dern tudat­regény ide-​oda ug­rá­ló, meg-​megszaggatott belső mo­no­lóg­já­ra em­lé­kez­tet­nek.

* * *

A szer­ző töb­bek kö­zött Jó­zsef Attila-​díjas és Ar­tis­jus Iro­dal­mi Nagy­dí­jas író, mű­for­dí­tó. Re­gé­nyek, el­be­szé­lé­sek és drá­mák mel­lett a német nyel­vű iro­da­lom klasszi­ku­sa­i­nak for­dí­tó­ja (for­dí­tot­ta Lu­ther Már­ton, Se­bas­ti­an Brant, Walt­her von der Vog­el­we­i­de mű­ve­it is). Leg­utób­bi kö­te­te Kár­pót­lás cím­mel je­lent meg (Pesti Kal­lig­ram Kft., 2022).

For­rás­mű­vek

Lu­ther, Mar­tin: Le­ve­lek. Szerk. Csep­re­gi Zol­tán. Ford. Csep­re­gi Zol­tán et al. Lu­ther Kiadó, Bu­da­pest, 2013. (Lu­ther vá­lo­ga­tott művei 7.)
Lu­ther, Mar­tin: Asz­ta­li be­szél­ge­té­sek. Szerk. Csep­re­gi Zol­tán. Ford. Már­ton Lász­ló et al. Lu­ther Kiadó, Bu­da­pest, 2014. (Lu­ther vá­lo­ga­tott művei 8.)

Jegy­ze­tek

[1] LVM 8: 626–627. o.
[2] Uo. 664. o.
[3] Pl. uo. 96–97. o.
[4] Uo. 634. o.
[5] Uo. 523–524. o.
[6] Au­to­fik­ci­ós per­for­mansz­nak ne­ve­zem azo­kat a gon­do­lat­kí­sér­le­te­ket, ame­lyek­ben Lu­ther ön­ma­gát vagy em­ber­tár­sa­it a va­ló­sá­gos­tól ra­di­ká­li­san el­té­rő testi-​természeti ál­la­pot­ban kép­ze­li el. Fel­té­te­lez­het­jük, hogy az asz­ta­li be­széd­ak­tu­sok során gesz­tu­sok­kal is szem­lél­tet­te, amit el­mon­dott.
[7] LVM 8: 349–350. o.
[8] LVM 7: 554. o.
[9] LVM 8: 298. o.
[10] Uo. 506–507. o.
[11] Uo. 167. o.
[12] Uo. 298. o.
[13] Uo. 264. o.
[14] Uo. 348. o.
[15] Uo. 264. o.
[16] Uo. 66. o.
[17] Uo. 609–610. o.
[18] Uo. 192. o.
[19] Uo. 103. o.
[20] Uo. 211–212. o.

* * *

A cikk ere­de­ti­leg a Credo fo­lyó­irat 28. év­fo­lyam 2022/4. szá­má­ban je­lent meg.
Credo evan­gé­li­kus fo­lyó­irat meg­ren­del­he­tő a Lu­ther Ki­adó­nál a kiado@lu­the­ran.hu címen, elő­fi­zet­he­tő nyom­ta­tott vagy di­gi­tá­lis for­má­ban, va­la­mint a nyom­ta­tott lap­szá­mok külön is meg­vá­sá­rol­ha­tók  a kiadó web­áru­há­zá­ban.