Ajánló

Emlékek őrei

Kacat, kincs és kuriózum egy helyen – megjelent a Credo evangélikus folyóirat idei második száma

Látva, hogy mennyi és mennyi­re más tör­té­né­szi munka ref­lek­tál éppen az evan­gé­li­kus tör­té­nel­mi em­lé­ke­zet ápo­lá­sá­ra, a Credo fo­lyó­irat mun­ka­tár­sai fon­tos­nak tart­ják eze­ket meg­mu­tat­ni, le­he­tő­ség sze­rint érint­ve a lu­the­rá­nus iden­ti­tás­sal kap­cso­la­tos kar­di­ná­lis kér­dé­se­ket is. Annál is in­kább – fo­gal­maz Isó M. Emese fő­szer­kesz­tő a leg­fris­sebb lap­szám­mal kap­cso­lat­ban –, hi­szen ezek be­épül­ve ala­kít­ják a múl­tunk­ról al­ko­tott ké­pün­ket és így a múl­tun­kat, amely ha­tás­sal van je­le­nünk­re: hogy to­le­ráns, egy­más ér­té­ke­it meg­be­csül­ni képes tár­sa­da­lom le­gyünk.

20220802 credo 2 lapszam 6

Az emlék van, hogy éles, van, hogy ho­má­lyos, néha csak rosszul fel­idéz­he­tő; van olyan, ame­lyet a csa­lád, a kö­zös­ség mint le­gen­dát ad to­vább; van olyan, ame­lyet leg­szí­ve­seb­ben el­fe­lej­te­nénk, van amely­hez me­ne­kü­lünk a nehéz idők­ben – van köz­tük kacat, kincs és ku­ri­ó­zum is.

De maga az em­lé­ke­zés is lehet sok­fé­le: lehet pusz­tán nosz­tal­gia, lehet trau­ma­fel­dol­go­zás, az iden­ti­tás meg­erő­sí­tő­je, meg­elő­zés, és lehet a meg­ma­ra­dás esz­kö­ze is, ahogy erre Ba­bits Mi­hály írása is rá­mu­tat: „Tes­tem­ben egy pa­rány sincs abból az anyag­ból, ami­ből hét évvel előbb vol­tam: de ugyan­az va­gyok, mert em­lé­ke­zem. Épp­így: ma senki sem él azok­ból, akik 200 éve éltek e ha­zá­ban: de ugyan­az a nép va­gyunk, mert em­lé­ke­zünk.”

Fi­gyel­mez­te­tés is lehet ez az egy­há­zak, gyü­le­ke­ze­tek szá­má­ra: mint (em­lé­ke­zet-)kö­zös­sé­gek a ha­gyo­má­nyok, szo­ká­sok, ta­ní­tá­sok meg­őr­zé­se és to­vább­adá­sa az élet­ben ma­ra­dást je­len­ti, így válik az em­lé­ke­zet ápo­lá­sá­ra tett erő­fe­szí­tés meg­tar­tó­erő­vé.

Kö­zös­sé­gi al­ko­tás az em­lé­ke­zet

Látva, hogy mennyi és mennyi­re más tör­té­né­szi munka ref­lek­tál éppen az evan­gé­li­kus tör­té­nel­mi em­lé­ke­zet ápo­lá­sá­ra, fon­tos­nak lát­tuk, hogy meg­mu­tas­suk őket, le­he­tő­ség sze­rint érint­ve a lu­the­rá­nus iden­ti­tás­sal kap­cso­la­tos kar­di­ná­lis kér­dé­se­ket is. Annál is in­kább, hi­szen ezek be­épül­ve ala­kít­ják a múl­tunk­ról al­ko­tott ké­pün­ket és így a múl­tun­kat, amely ha­tás­sal van je­le­nünk­re: hogy to­le­ráns, egy­más ér­té­ke­it meg­be­csül­ni képes tár­sa­da­lom le­gyünk.

Ahogy a Credo evan­gé­li­kus fo­lyó­irat 2022/2. szá­má­ban Czeg­lé­di Sán­dor rá­mu­tat írá­sá­ban: az em­lé­ke­zet a kö­zös­ség al­ko­tá­sa, vi­gyáz­nunk kell, mit tar­tunk meg, és mit ha­gyunk (akár tud­tun­kon kívül is) el­vesz­ni, fe­le­lős­ség­gel tar­to­zunk tet­te­in­kért. Az em­lé­ke­zet és a fe­lej­tés fe­le­lős­sé­gé­ről, sőt a tör­té­nel­mi ese­mé­nyek meg­ta­pasz­ta­la­tá­sá­ból kö­vet­ke­ző kol­lek­tív él­mé­nyek fel­dol­go­zá­sá­nak fon­tos­sá­gá­ról (bűn­tu­dat) ír Zász­ka­licz­ky Réka iro­dal­mi pél­dán ke­resz­tül.

A ta­nul­má­nyok ez­után kro­no­ló­gi­ai rend­ben kö­ve­tik egy­mást azért, hogy rá­mu­tas­sunk ezzel is: nem öt­száz évet kell szá­mon­tar­ta­nunk és meg­val­la­nunk, és nem csak Krisz­tus korát és Lu­the­rét; he­lyün­ket a két­ezer éves egy­ház­ban kell meg­ta­lál­nunk – és meg­tar­ta­nunk. Ko­rá­nyi And­rás fo­gal­maz ehhez a prob­lé­má­hoz kap­cso­ló­dó­an a kö­vet­ke­ző­képp: „Nem ad­hat­juk fel evan­gé­li­kus aján­dé­ka­in­kat és sa­já­tos­sá­ga­in­kat, mert azok Isten aján­dé­kai, s túl fog­ják élni még mai ci­vi­li­zá­ci­ónk – a jelek sze­rint egyre kö­ze­leb­bi – szét­esé­sét is.”

A re­for­má­ció ko­rá­ba vezet vissza ben­nün­ket Sza­kács Béla Zsolt mű­vé­szet­tör­té­nész. Ta­nul­má­nyá­ban az er­dé­lyi fa­li­kró­ni­ká­kat mu­tat­ja be, egy olyan mű­fajt, amely­nek igen iz­gal­mas a funk­ci­ó­ja, és meg­ma­ra­dá­sá­nak kér­dé­sét sem sza­bad mel­lőz­nünk. Tóth Ger­gely­nek kö­szön­he­tő­en a négy­száz éve el­hunyt Révay Pé­ter­ről, a mű­velt evan­gé­li­kus fő­rend­ről és a ko­ro­na őr­zé­sé­ben ját­szott sze­re­pé­ről, il­let­ve annak meg­íté­lé­sé­ről ol­vas­ha­tunk, mi­köz­ben kor­sza­kos vi­ták­ról, ki­vált­sá­gok­ról és el­vá­rá­sok­ról is ér­te­sü­lünk.

A köz­ne­mes Vit­nyédy Ist­ván le­ve­le­zé­se­i­ből olyan fi­gu­ra éle­tét raj­zol­ja fel előt­tünk a szer­ző, Ká­ro­lyi Bá­lint, aki a po­li­ti­kai iro­da­lom esz­köz­tá­rát hasz­nál­ja fel, meg­mu­tat­va fel­ké­szült­sé­gét és tu­dá­sát: er­köl­csi pél­dá­za­tok, idé­ze­tek se­gít­sé­gé­vel fe­je­zi ki vé­le­mé­nyét.

Pet­rő­czi Évá­nak kö­szön­he­tő­en a német re­for­má­ció egy-egy alak­ja, János szász vá­lasz­tó­fe­je­de­lem, Hans Dau­cher szob­rász, Jo­hann Hein­rich Zschok­ke teo­ló­gus ele­ve­ne­dik meg előt­tünk: éle­tük, em­lé­kük szá­munk­ra is ele­ven üze­ne­tét meg­ra­gad­va.

Egé­szen nap­ja­in­kig

A kora új­kort el­hagy­va a 19. szá­zad­hoz ka­nya­ro­dunk: Cser­me­lyi Jó­zsef Bús­bak Ádám­ra, a lo­son­ci gyü­le­ke­zet egy­ko­ri fel­ügye­lő­jé­re igyek­szik fel­hív­ni a fi­gyel­met az Evan­gé­li­kus Or­szá­gos Le­vél­tár­ban őr­zött élet­raj­za se­gít­sé­gé­vel. A kéz­irat­ból meg­is­mer­het­jük a lo­son­ci egy­há­zi vi­szo­nyo­kat és az 1848. már­ci­us 15-ei for­ra­da­lom nyo­mán be­kö­vet­ke­ző pol­gá­ri át­ala­ku­lás első in­téz­ke­dé­se­i­ről ka­pott hírek él­mé­nyét.

Credo e szá­má­nak kö­vet­ke­ző lap­ja­in már a 20. szá­zad­ban já­runk. Meg­is­mer­het­jük, mi­ként ke­rül­tek le­vél­tár­ba Tú­róczy Zol­tán püs­pök ira­tai; a do­ku­men­tu­mok kü­lön­le­ges be­pil­lan­tást en­ged­nek éle­té­be, sőt a hozzá közel állók is meg­is­mer­he­tő­vé vál­nak, le­ve­lek, fe­ke­te-fehér fény­ké­pek te­lí­tőd­nek meg szí­nek­kel.

Az 1980-as évek ele­jén je­lent meg – je­len­tő­sen meg­hú­zott, szer­kesz­tett vál­to­zat­ban – Szteh­lo Gábor me­mo­ár­ja, majd tel­jes ter­je­del­mé­ben idén ke­rült az ol­va­sók ke­zé­be a vissza­em­lé­ke­zés Há­rom­száz­hat­van­öt nap – Em­lé­kek a ma­gyar­or­szá­gi zsi­dó­men­tés­ről 1944-ben cím­mel, Kunt Ger­gely szer­kesz­té­sé­ben. A tör­té­nész la­punk­ban meg­je­le­nő ta­nul­má­nya arra tesz kí­sér­le­tet, hogy be­mu­tas­sa, mik és miért ma­rad­hat­tak ki a ko­ráb­bi ki­adás­ból, új fényt vetve ezzel Szteh­lo Gá­bor­ra, a ko­ráb­bi ki­adást sajtó alá ren­de­ző Bo­zó­ky Évára és a kéz­irat­ra. Szteh­lo Gá­bor­hoz és a gyer­mek­men­tés­hez kap­cso­ló­dik Kon­dor Bog­lár­ka ta­nul­má­nya is, amely be­mu­tat­ja – ha­tal­mas in­ter­jús anyag­ra tá­masz­kod­va –, ho­gyan vet­tek részt a Fébé-di­a­ko­nisszák a má­so­dik vi­lág­há­bo­rús em­ber­men­tés­ben.

Vé­ge­ze­tül nap­ja­in­kig ju­tunk el: Zsu­gyel János em­lé­ke­zik meg az idén el­hunyt Kab­de­bó Ló­ránt iro­da­lom­tör­té­nész­ről, aki az evan­gé­li­kus Já­nosy Ist­ván köl­tő­ről szóló mo­nog­rá­fi­á­nak is szer­ző­je volt, s mun­ká­já­val egy­há­zunk ér­ték­őr­ző te­vé­keny­sé­gé­hez nyúj­tott tá­mo­ga­tást.

A lap szép­iro­dal­mi, ver­ses be­té­tei is ref­lek­tál­nak té­mánk­ra: a sze­mé­lyes hang­vé­te­lű, val­lo­más­sze­rű al­ko­tá­sok­ban mind­annyi­an ma­gunk­ra is ta­lá­lunk, akkor is, ami­kor 17. szá­za­di köl­tő­nő, és akkor is, ami­kor kor­társ szer­ző­ink mun­ká­it vesszük ke­zünk­be.

Tar­tal­mas em­lék­könyv

Fon­tos része a fo­lyó­irat­nak a re­cen­zi­ó­kat köz­re­adó Né­ző­pont című rovat. Itt aján­lót ol­vas­hat­nak fris­sen meg­je­lent kö­te­tek­ről, ame­lyek szer­zői közt ta­lá­lunk et­nog­rá­fust, tör­té­nészt, mű­vé­szet­tör­té­nészt, iro­da­lom­tör­té­nészt, le­vél­tá­rost, pe­da­gó­gust, kri­ti­kust, a mél­ta­tott művek közt pedig nap­lót, a múlt örök­sé­ge­it be­mu­ta­tó te­ma­ti­kus kö­te­tet, élet­raj­zot, csa­lád­tör­té­ne­tet, gyü­le­ke­zet­tör­té­net­ről s az evan­gé­li­ku­sok­nak az or­szág mű­ve­lő­dé­sé­ben be­töl­tött sze­re­pé­ről szóló ki­ad­ványt. La­punk­ban a már is­mert és el­is­mert szer­zők mel­lett most is he­lyet ad­tunk pá­lya­kez­dő fi­a­ta­lok­nak: ér­de­mes oda­fi­gyel­ni rájuk is.

Az írá­sok­nak és ver­sek­nek kö­szön­he­tő­en egy-egy élet fon­tos pil­la­na­ta, sza­ka­sza, néhol egy tel­jes élet, más­kor egy-egy gyü­le­ke­zet, kö­zös­ség ele­ve­ne­dik meg előt­tünk. S ne fe­led­jük, az em­lé­ke­zet ápo­lá­sá­ra irá­nyu­ló cse­le­ke­de­te­ink ró­lunk árul­nak el a leg­töb­bet: ho­gyan vi­szo­nyu­lunk múl­tunk­hoz, mit fe­lej­tünk el, mit ta­ka­runk el, és mit őr­zünk félt­ve. Olyan, mint egy em­lék­könyv: fel­vil­lan­nak éle­tünk és tör­té­ne­tünk ese­mé­nyei, meg­ha­tá­ro­zó moz­za­na­tai, örö­mök, ün­ne­pek, s ott hú­zó­dik mö­göt­tük a vesz­te­ség is – de min­dig ki­ma­rad­nak be­lő­le fon­tos képek. Ha pedig kér­dez­nek róla min­ket, azt érez­zük, nem lehet fel­so­ro­lás­sal élni, mert félő, hogy va­la­mi ki­ma­rad.

Így va­gyunk tör­té­nel­münk­kel is: hogy mi­ként gon­dol­ko­dunk róla, az sok­kal in­kább saját kö­zös­sé­günk men­tá­lis ál­la­po­tá­ról, mint ma­gá­ról a múl­tunk­ról be­szél. A mi ér­ték­ren­dünk, iden­ti­tá­sunk és is­ko­lá­zott­sá­gunk tük­rö­ző­dik benne. S ha kí­sér­le­tet te­szünk „hely­zet­je­len­tést” adni arról, hogy éppen mely képei előtt me­ren­günk leg­in­kább, akkor ne fe­lejt­sünk el arra is gon­dol­ni, hogy köz­ben mi marad ki be­lő­le. La­punk is ilyes­faj­ta em­lék­könyv sze­ret­ne lenni, le­nyo­ma­ta annak, hol tar­tunk az evan­gé­li­kus múlt fel­tá­rá­sá­ban, mi­lyen az evan­gé­li­kus tör­té­ne­ti em­lé­ke­zet.

Erre utal a lap bo­rí­tó­ja is, ame­lyen szá­mos könnyen fel­is­mer­he­tő, is­mert, fel­fe­de­zés­re váró, ne­he­zen ki­ve­he­tő, ho­má­lyos, és biz­to­san azo­no­sít­ha­tat­lan kép is meg­bú­jik. Já­no­si Ni­ko­lett Em­lé­kek őrei című gra­fi­ká­ja (is) azt mu­tat­ja meg, mennyi min­den kap­hat he­lyet az em­lé­ke­zet­ben: aki­nek si­ke­rül kel­lő­kép­pen be­le­mé­lyed­nie a műbe, meg­lát­hat­ja re­for­má­to­rok port­ré­it, ész­re­ve­het kul­ti­kus szín­he­lye­ket, temp­lo­mo­kat, fres­kó­kat, ol­tár­ké­pe­ket, li­tur­gi­kus fel­sze­re­lé­se­ket, fel­fe­dez­he­ti evan­gé­li­kus al­ko­tók mun­ká­it és akár a cse­resz­nyé­ző Or­dass püs­pö­köt is – szá­mos pil­la­nat­ké­pet az evan­gé­li­kus­ság tör­té­nel­mé­ből.

Em­lé­kek, ame­lyek ré­szei a kol­lek­tív em­lé­ke­zet­nek, s ame­lyek fon­tos, hogy ne vál­ja­nak ér­dek­te­len­né a szá­munk­ra, hanem arra hasz­nál­juk, hogy ne gyö­kér­te­le­ned­jünk el, hogy fel­is­mer­jük, van mire büsz­ké­nek len­nünk, sőt tör­té­nel­münk ki­apad­ha­tat­lan mu­ní­ci­ó­ja fe­le­ke­ze­ti ön­tu­da­tunk­nak, s hogy ek­ként lesz a sze­mé­lyes múlt a közös em­lé­ke­zet része.

Isó M. Emese fő­szer­kesz­tő